Hetedik fejezet

SZIASZTOK,

Köszönjük szépen a pipákat és kommenteket, nagyon jól esik, hogy ki csendes szemlélőként, ki visszajáró véleménynyilvánítóként vesz részt a blogunk alakulásában. 

A mostani fejezet - ami az előző köszöntőbeszédből adódóan akár hatodik fejezet part 2 is lehetne -, bár még nincs kész a történet, de személy szerint, azt hiszem az egyik kedvencem. Nem csak azért, mert baromi jól szórakoztunk, amíg készült, hanem mert élvezet volt írni is, és az emberhez akarva és akaratlanul is hozzánőnek a karakterei, megszereti őket. Éppen ezért szeretem én nagyon ezt a részt, és remélem nektek legalább annyira fog tetszeni, mint amennyire én élveztem az írását.

Kellemes olvasást, ne maradjatok szótlanok!:)

Lili&Fruzsi

HETEDIK FEJEZET

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne vágjam pofon ezért a nézésért. Sértett, fölényes és tisztán látszott, hogy szíve szerint a Tartarosznál kétszer rosszabb helyre száműzött volna.

- Sebastian – suttogta halkan Nick, aki szintén észrevette barátja kifejezését, ám az nem enyhített megmerevedett arcizmain. Harc közben védelmező volt, mint a mindenre elszánt kapitány a csapatáért, de amint elmúlt a veszély, azonnal visszaváltozott azzá a barommá, akit a Táborban ismertem meg.

- Tűnjünk innen – rántott a vállára két táskát egyszerre. Nick is felvette a harmadikat, majd a két fiú kezében egy-egy karddal elindultunk kifelé.

Odakint még mindig sötétség és csend honolt, mintha minden, korábban itt lent nyüzsgő vendéget elküldtek volna. Bicegve, fájó combbal, bokával, vállal, fejjel… Lényegében mindenem fájt, mikor megpróbáltunk kijutni az épületből. Sikertelenül.

Az ajtó szörnybiztos atomcsapda volt, esélyünk sem volt kulcs nélkül kijutni onnan, a kulcsot viszont sehol sem találtuk a recepciós pult körül. Így elindultunk hátra, de a hátsó ajtó is be volt zárva.

- És most? Hogy akarsz kijutni? – néztem kihívóan Sebastianra, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam, az időnkét a vállamba nyilalló maró fájdalom miatt.

- Talán itt hagyhatnánk a hercegnőt és a nagy száját csalinak, amíg mi kijutunk ebből az istenverte épületből – sziszegte Nick felé fordulva.

- Sebastian – csóválta helytelenítően a fejét a Hermész-kölyök.

- Azért azt remélem tudod, hogy a „csalit” nem így szokták használni – jegyeztem meg a szememet forgatva.

- Ó tényleg?

- Tényleg – bólintottam, mire úgy tűnt Nick kínjában arcon csapta saját magát és nagyokat sóhajtott.

Már vártam, hogy expedíciónk idegbeteg vezetője mikor ugrik a torkomnak, mikor a másik fiú fáradtan megszólalt.

- És mi lenne, ha felmennénk a tetőre – javasolta. – Onnan kijuthatunk a tűzlétrára.

- Rendben – bólintott Sebastian, majd gúnyosan még hozzátette: – Persze, csak ha Alethának is megfelel.

- Tökéletes – grimaszoltam felé, majd elindultam.

A lifttel a tizenötödik emeletre mentünk, de alaposan körülnéztünk, mielőtt kiléptünk volna a személyszállítóból. A fájdalmaimat igyekeztem megtartani magamnak, ugyanis Nick már így is kész volt idegileg, és valahol azt láttam rajta, hogy azonnal visszaküld a Táborba, és ketten mennek tovább. Összeszorított foggal, erőltetett mosollyal néztem rá vissza, mikor aggódva nézett rám, készen arra, hogy bármikor elkapjon, ha össze találnék esni.

A tizenötödikről már csak egy emeletet kellett volna feljebb grasszálni, de természetesen nem juthattunk ki az épületből, legalábbis nem nehézségek nélkül.

A lépcső a folyosó második oldalán volt, és még nem értük el a közlekedő közepét, mikor a harmadik, s egyben - tudomásom szerint - az utolsó Árnyékember megjelent. A vacsoránál legalábbis csak ennyien voltak. Ez magasabb volt, mint a többi, idősebbnek is tűnt egy pár évvel, és sokkal mérgesebbnek. Két barátját tettük el láb alól, ezért végtelenül dühösnek tűnt, szinte majd fel robbant. Morgott és vicsorgott, toporzékolt, mint egy rossz bika.

Ezúttal Nick ugrott előre, Sebastian és elém, kezében fenyegetően lóbálta az első Árnyékember kardját.

- Takarodj a Tartaroszba, te féreg – hörögte Nick, és szerintem nem is gondolkodott, mikor egy erőteljes nekifutásból a fickóra vetette magát, de az még csak meg sem tántorodott. Megragadta a kardot tartó kezét és a vállát, majd egy már-már könnyed mozdulattal földhöz vágta; Nick feje hangosan csattant a földön, de nem láttam, hogy vérzett volna. Most minden érzelem nélkül pillantott le a mozdulatlanul fekvő fiúra, aki pár lélegzetvételnyi idő után ismét kinyitott a szemét.

- Ozirisz az én pártomon állna – morogta az Árnyékember, ezzel megerősítve az egyiptomi gondolatmenetet, majd még mindig a földhöz szegezve Nicket teljes erejéből kezdte püfölni.

Sebastian azonnal támadásba lendült, tigrisugrással vetette magát egyiptomi barátunk hátára, aki a fiú súlya miatt kibillent egyensúlyából. Mikor végre elengedte Nicket, ő még mindig a földön fekve egy jól irányzott rúgással ékelte a lábát az ellenségünk gyomorszájába.

A férfi most a Sebastian után kapott, aki hátulról fojtogatta, de csak a levegőt sikerült megmarkolnia. Kissé tehetetlennek éreztem magamat, de úgy tűnt elbírnak a fickóval.

Nos, ez nem teljesen volt igaz.

A következő pillanatban, ahogy hátra nyúlt, a támadónknak sikerült megragadnia Sebastian pólóját, lehajolt és könyörtelenül rántotta előre az őt hátba támadó fiút, mire az lehetetlennek tűnő módon átbukfencezett a férfi görnyedt hátán és egyenesen Nickre zuhant, aki így ismét földre került. Az Árnyékember a fájó nyakát kezdte dörzsölgetni az egyik kezével és próbált mély levegőt venni.

Egy hatalmasat rúgott a földön fekvő Sebastian oldalába, aki - hogy nehogy felordítson - fogait összeszorítva nyögött egyet. Majd a férfi újból és újból lendítette a lábát.

Gondolkodás – és fegyver - nélkül nekirohantam a férfinak és az oldalába ütköztem. Teljes erőmből püfölni kezdtem, de az arcára kiülő meglepettségen kívül mást nem sikerült elérnem ezzel. Az Árnyékember ökölbe szorította az egyik kezét és a következő pillanatban éreztem, ahogy éles fájdalom hasított az államba és az orromba, majd szétterjedt az egész arcomon. Hallottam, ahogy a fogaim összekoccannak az ütését követően, és ahogy a vér fémes íze lassan megtölti a számat. Erőtlenül a földre huppantam. A fülem csengett és kellett pár pillanat még a látásom újra kitisztult. Csak egyetlen ütés kellett és én máris a földön voltam. Életemben nem éreztem még magamat ennyire szerencsétlennek. Legszívesebben sírni lett volna kedvem.

Aztán mikor a férfi nekem nem szentelve egy perccel sem több figyelmet, jó erősen rátaposott Sebastian combjára, az elmémben a fájdalom helyét hirtelen átvette a düh.

Fegyvert kerestem, de sehogy nem értem el a saját kardom, ezért addig kúsztam, míg meg nem kaparintottam a Hepest.

- Te rohadék! – üvöltöttem neki, szinte sikoltva. Egy pillanat alatt felpattantam és nekirontottam. Nem tudtam, honnan volt ehhez energiám. A démoni teremtmény a földre zuhant én pedig épp készültem ráugrani.

Már éppen szúrtam volna, egyenesen a pokolfajzat szíve fölött tartottam a kardot, mikor az hirtelen, az utolsó pillanatban maga elé rántotta Sebastiant, mint egy emberi pajzsként használva a fiút. A kard már a pólóján pihent, az utolsó utáni pillanatban állítottam meg a kezem. Sebastian megkönnyebbülten sóhajtott, lehunyt szemekkel mormolt el egy néma hálát az isteneknek, majd engem odébb lökve feltápászkodott. Nick felhúzott, és megragadva a cuccainkat mindhárman futásnak eredtünk. Sebesültek voltunk és fáradtak, véreztünk, bicegtünk, felnyögtünk és izzadtunk. Azt hittük, azzal, hogy a tetőn bezártuk az ajtót nyertünk magunknak egy kis időt.

De a sötétség neki kedvezett, és úgy tűnt mintha az éjszaka szárnyán utazott volna, így mikor még mielőtt elértük volna a tűzlétrát, megjelent az Árnyékember, felettébb mérgesen, és sebesülten. Gőzölgő fekete sár szivárgott belőle, és időnként megbotlott, mintha a fél lábát vágtuk volna le, holott csak valamelyik fiú végighúzta a combján az egyik kardot.

Amikor ránk vetette magát hárman három felé vetettük magunkat, és pechemre éppen engem kapott el a szörnyeteg. Még mielőtt megsebezhettem volna, megragadta a csuklómat, és gonosz vigyorral az arcán elkezdte csavarni. Tartottam, amíg tudtam, de amikor sikítani akartam a fájdalomtól, elejtettem a kardot. Még mielőtt földhöz ért volna, a sötétdémon elkapta, és feltett szándéka volt, hogy azzal metssze el a torkom, de amíg Sebastian a beragadt tűzlétrával küzdött, Nick azzal a csővel kólintotta fejbe szerencsétlen ördögöt, amivel máskor az ajtót támasztottuk volna ki.

Hátraesett, a feje a földön koppant, de ez nem állította meg, föltápászkodott, és ismét ránk vetette magát, egymásnak lökött, és kibillentett minket az egyensúlyunkból, de Nick szemében hirtelen megláttam valamit, és ösztönösen reagáltam a mozdulataira. A fájdalom és kimerültség ellenére is szinkronúszók tehetségével dolgoztunk össze, mintha világ életünkben ezt gyakoroltuk volna.

Ösztönösen mozdultam arra, amerre kellett, és bár a munka javarészt Nickre hárult, próbáltam a keze alá dolgozni. A kard valahogy az Árnyékember kezébe került.

Egy jól irányzott rúgással térdhajlaton rúgtam démoni barátunkat, és ahogy térdre rogyott, Nick már kupán is vágta egy vascsővel. A fickó elterült a földön, de még idejében odébb gurult, mikor bele akartam állítani a kardot, és azzal ki is sodorta a lábam alólam.

- Aletha! – ordította Sebastian, és már csak annyit láttam, hogy rohan felém. Éles fájdalom hasított előbb a térdembe, ahogy térdre rogytam, majd a fejembe, és megéreztem a szörny kezét a tarkómon, ahogy a földhöz vágta.

- Te undorító féreg! – hangzott valahonnan, de túlságosan szédültem ahhoz, hogy felismerjem a hangot, vagy betájoljam az irányát.

- Nick!

- Sebastian, a kard! … Megvagy!

Mire nagy nehezen talpra kecmeregtem, már csak a Sötétszörny mellkasából kiálló kardot láttam, s ahogy egy pillanatra is elengedtem magam, és nem küzdöttem teljes erőmmel az összeesés és elájulás ellen, eszméletlenül rogytam össze, ahogy a sötétség kellemesen érzéketlenül burkolt be.

Amikor magamhoz tértem, először csak a hideg, és fájdalmasan göcsörtös padlót fogtam fel, amin feküdtem. A fejem alatt alighanem egy összegöngyölt pulóver volt, a vállamon pedig valami kötést találtam. A pólóm vállát széttépték, hogy elláthassák a sebem, bár már azt sem bántam volna, ha teljesen leszedik rólam. Tiszta vér volt és sár és szakadás.

A fájdalom és elemi fáradtság úgy söpört végig rajtam, mint árvíz a városon, kedvem lett volna felordítani, de csak egy elkínzott nyögésre futotta.

A hátamra fordultam; a puffanás hangos volt, és egy nagy adag por szállt föl mellettem, mire szárazon és fájdalmasan kezdtem köhögni. A testem minden porcikája fájt, sajgott, mintha tűzben aludtam volna.

- Áh, lám-lám, csak nem felébredtél, Csipkerózsika? – Sebastian mélyen dörmögő hangja halk volt, és szarkasztikus, de mintha ő sem lett volna teljesen jól. Oldalra nézve ott találtam őt, ahogy egy felfordított vödrön kuporogva, kezében a Hepesszel. Csúnya karcolások borították az arcát, a pólója azonban tiszta volt. A kezén egy fehér kötés díszelgett, amin néhány vérpöttyöt véltem felfedezni, de a sötétben nem lehettem benne biztos.

- Mi lenne, ha egyszer az életben nem lennél seggfej? – javasoltam, miközben meg-megránduló arccal ülésbe tornáztam magam.

Végignéztem magamon; a pólóm fele szétszaggatva, az ujja mellettem hevert a padlón. Egy fehér kötés a vállamat fedte, ahová korábban a Hepes ékelődött. A lábamon zúzódásokat találtam, a nadrágom pár helyen elszakadt, és mindenem koszos volt.

Mintha fát hasogattak volna a fejemen.

A félhomályban nem sokat láttam. Úgy tűnt, éppen Sebastian volt a soros az őrködésben. Nick mellettem hortyogott, és csak a kezét tette az arca alá, hogy a durva betonpadló ne sebezze fel. Tele volt horzsolásokkal, kötésekkel, de már ő is átöltözött, és édesdeden horkolt, mintha a saját ágyában feküdt volna otthon, biztonságban.

Valószínűleg a pincébe hoztak miután elájultam, hogy itt várjuk meg, míg a múzsák hazatérnek és megmagyarázzák ezt az egész őrületet.

- Nem is harcoltál olyan rosszul, mint hittem, hogy fogsz – jegyezte meg hirtelen Sebastian, épp mikor megkérdeztem volna, mennyi az idő. Ahogy én számoltam tizenegy és éjfél között ájulhattam el.

- Köszönöm… Azt hiszem – jegyeztem meg, majd megdörzsöltem a homlokom. Nagyon tudtam volna értékelni egy aszpirint.

- De ha lehet, az út további részén kímélj meg az ötleteidtől – tette hozzá ismét sötéten. Már megint azon fortyogott, hogy az én ötletem volt, hogy maradjunk az éjszakára.

- Emlékeztetnélek, hogy te nem méltóztattál figyelni, mikor közöltem, hogy valamit tettek az italomba – forgattam a szemem. Fájt, ahogy felálltam, és még rosszabb volt megtenni azt a pár lépést a táskámig, de át akartam öltözni. – Mennyi az idő? – kérdeztem, mielőtt válaszolhatott volna.

- Olyan kettő körül lehet.

A táskámból előtúrtam egy új pólót, és Sebastiannak hátat fordítva, a szoba másik végében elkezdtem átöltözni, de a fájós vállammal, amit alig tudtam mozgatni, nehézkesen ment, és felettébb kellemetlenül. Az egyik kedvenc ujjatlan felsőmet vettem fel, így nem bántotta a sebem a felső; majd hozzávettem egy nyúlékony, de testhez simuló fekete nadrágot.

- Élsz még? – szólt hátra Sebastian, mikor harmadszor estem neki a falnak, amíg a nadrágom cseréltem.

- Többé-kevésbé – nyekegtem. Visszafeküdtem a földre, a fejem a táskámra fektettem, de képtelen voltam elaludni.

Sebastian meg csak ült ott, csendesen forgatta a kezében újonnan szerzett fegyverét, és felmerült bennem, hogy megkérdezem, honnan ismerte a Hepest.

Vékony volt, és izmos. Az állán már most látható volt némi apró borosta, pedig csak előző reggel indultunk el a Táborból. A szeme alatt hatalmas karikák húzódtak, az állán, és a járomcsontján zúzódások húzódtak végig, fehér bőrét csúnya vörös foltokkal borítva. Más körülmények között imádtam volna, egy normális gimiben talán még össze is jöttünk volna. De seggfejtóni kisugárzása kiábrándított, mint egy hidegzuhany.

- Az arcodon lévő sebeket kezeltétek? – kérdeztem halkan. Nickre villant a szemem, mikor hatalmasat sóhajtva a másik oldalára fordult.

- Nem. Csak horzsolások. Egy kis nektár vagy ambrózia és elmúlnak – vont vállat, és úgy tűnt ennyivel le is tudta a beszélgetést.

- Átvérzett a sebed – közölte, majd odasétált hozzám, és a kezét nyújtva felhúzott a földről. – Ülj le – intett a vödörre, amin korábban még ő ült. A sötétben nem láttam mit csinált, a táskájában pakolászott, legalábbis a hangokból ítélve. Valamit útközben felvett az egyik polcról, majd letérdelt elém, és szigorúan a sebemre szegezett merev tekintettel letépte a kötést, és eldobta.

Gyakorlott mozdulatokkal nyúlt bele a nektáros dobozba, és vékonyan, nagyon vékonyan bekente a seb szélét; mintha piszkos horzsolást tisztított volna alkohollal, de inkább összeszorított állkapoccsal tűrtem.

Kínos csend telepedett ránk, és világ életemben utáltam csendben kuporogni, ha nem éreztem jól magam. Ilyenkor mindig kényszeresen kezdtem beszélni, össze-vissza gondolkodás nélkül, értelmetlen dolgokat.

- Úgy látom, ez már nagyon megy – jegyeztem meg abban a reményben, hogy hajlandó valamiféle beszélgetésbe elegyedni.

- A Táborban meg kellett tanulnom, hogy hogyan lássam el a saját sebeim – felelte tömören, majd várt pár percet, hogy a nektárt beigya a bőröm. De amíg várakozott, ugyanolyan közel, tőlem pár centire guggolt, a térdére támaszkodva meredt maga elé, és az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a keze ügyébe helyezte a Hepest.

- Tudod, apám katonaorvos – közöltem.

- És?

- Bocsánat, csak beszédkényszerem van – dörzsöltem meg a homlokom, elfojtva egy kényszeredett kuncogást.

- Bazdmeg – mormolta, de meg mertem volna esküdni, hogy megrándult a szája széle.

- De tekintettel arra, hogy egy elég fájdalmas sebbel babrálsz – fojtattam, mikor valóban elkezdte tisztítgatni a sebem, nektár nélkül -, és hogy milyen kiszámíthatatlan állapotban vagy, inkább befogom – húztam el a szám, egy kicsit félve a reakciójától.

- Nem kell – legyintett, ledobva a dobozt a földre. – Mondd nyugodtan, hátha kidőlsz utána.

- Oh, hű – nyögtem elkerekedett szemmel, és amennyire tudtam, szemügyre vettem az arcát a félhomályban. Markáns arcél, mélybarna szemei a sötétben fekete bogaraknak tűntek. A járomcsontja hangsúlyos volt, az arca kissé beesett, de nem betegesen, éppen csak a vékonyságát hangsúlyozta, na meg az izmait. – Nem gondoltam, hogy hagyod, hogy össze vissza szövegeljek neked. Illetve… Valami olyasmit vártam, hogy agyonvágsz egy csatabárddal, vagy ilyesmi.

- Csatabárddal?

- Mert te olyan harcos, „üsd-vágd-nemapád” típus vagy, meg egyébként is a háború istenének fia vagy. Elvégre, ki a franc ismerne fel egy Hepest, amiről senki más nem hallott egyébként – magyaráztam, és úgy láttam, megleptem azzal, hogy ennyire magyarázni kezdtem, ilyen közvetlenül, bármiféle sértés nélkül. – Mondjuk ez most éppen kapóra jön – tettem hozzá gyorsan. Sebastian csak gyakorlott mozdulatokkal, anélkül, hogy fájdalmat okozna újabb kötést tett a vállamra.

Egy perc csend után folytattam.

- Bár egy zuhany is elég jól jönne. Ne érts félre, nem cserélnélek le egy zuhanyra, főleg mert az nem tudná ellátni a sebemet, amibe csoda, hogy nem haltam bele ott helyben – nevettem fel kínosan. Aktaión óráinak alapja az volt, hogy mindig védekezz, én pedig nem védtem magam, nem eléggé, nem úgy, ahogy tanították.

- Köszönöm… Azt hiszem – felelte, és ezúttal biztos voltam benne, hogy elmosolyodott.

- Hát igazán nincs mit. Bár egy doboz pizzáért már lehet hogy elcserélnélek.

- Egy doboz pizzáért? – kérdezett vissza kíváncsian, mintha egy gyerekhez beszélt volna, aki csak mondta a magáét.

- Egy jó nagy pizzáért – bólintottam. – Lehetőleg sonkásért.

- Ja, hát úgy mindjárt más. – Sebastian közben az utolsó ragtapaszt is a vállamhoz simította, majd odasétált Nickhez, és ellenőrizte, hogy az ő sebeit át kell-e kötnie, de nem talált komolyabb sebet, így ráterítette a pulóverét. Gondoskodó, testvéries mozdulatokkal ugrált körülötte.

- Nem fáj a fejed? – kérdezte fejcsóválva, majd visszalépve hozzám, a csuklója belső oldalát a homlokomhoz érintette.

- Egy kicsit sajog, de miért?

- Lehet, hogy agyrázkódásod van – felelte, szemeivel az arcomat tanulmányozva.

- Remélem nincs – szörnyülködtem. – Bár ki tudja. Nem vagyok orvos. Apa mindig azt akarta, hogy az legyek, de nekem semmi kedvem harminc éves koromig tanulni, rezidenskedni, satöbbi. Kiskoromban, ha megkérdezték, hogy mi akarok lenni, mindig azt mondtam, hogy láthatatlan. Az olyan menő, nem? – vigyorogtam, és nosztalgikusan gondoltam vissza a tíz éves korom körülre, amikor minden álmom az volt, hogy láthatatlanul rohangálhassak ide-oda a lakásban és a városban. – Fürödhetnék a szökőkútban, és egy rendőr se ráncigálna ki onnan.

- Tényleg klassz – vigyorgott Sebastian, és nem velem, hanem rajtam, de nem bántam.

- Ez volt az én nagy álmom – sóhajtottam. – Aztán rájöttem, hogy maximum akkor lehetnék láthatatlan, ha egy vak rám néz. De ez túl morbid gondolat.

Sebastian halkan ugyan, de határozottan nevetésben tört ki. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha barátok is lehetnénk, alapvető ellenségeskedéseink ellenére is.

- És te? – kérdeztem, mikor a beszélgetés elülepedett.

- Mi van velem?

- Te mit terveztél? A jövődre nézve. – Olyan furán nézett rám, mintha lehetetlent kérdeztem volna.

- Az igazság az, hogy semmit – ismerte be, és mellém húzva egy másik vödröt, leült mellém. A térdére támaszkodva nézett, tekintetét az enyémbe fúrta, és volt valami fura az arcán, amitől úgy éreztem eljött a pillanat, amikor megnyílik a páncélja, még ha csak egy egészen picikét is.

- Semmit?

- Tudom, hogy szánalmas – nevette el magát kellemetlenül. – Itt ülök, tizenkilenc évesen, és nincs semmilyen elképzelésem. – A tenyerébe temette az arcát, majd a hajába túrt, amitől az egyébként is szétesett frizuráját teljesen összeborzolta. – Nem értek semmihez, szóval…

- Ez biztos nem igaz – vágtam közbe.

- Tényleg? Mesélj, mihez értek?

- Nem ismerlek túl régóta, vagy túl behatóan, de elég mesterien rugdosol szét seggeket – bólintottam elismerően. – És tekintélyes szintre emelted a fenyegető „kibelezlek egy kanállal” nézésedet, minden elismerésem, egyébként.

- Jó, akkor ha már olyan sokat tudsz, mondd meg nekem őszintén, mire megyek ezzel – tárta szét a karját, és egy pillanatra megláttam benne azt a kétségbeesett kisfiút, aki úgy érezte, itt állt a világ közepén, tök egyedül. – Még Nicknek is van egy álma, hogy éttermet nyit, valahol vidéken.

- Akkor majd dolgozunk nála – nevettem, tekintve, hogy egyikünknek sem voltak használható tervei.

- Te túl okos vagy ahhoz, hogy étteremben dolgozz – csóválta a fejét, és suttogott, olyan halkan, amilyen halkan csak a mélyről jövő igazat szabad mondani.

- És mi van, ha ez az, amit csinálni akarok?

- Akkor megtiltom.

Még elmosolyodni sem volt időm, mert az ajtó azonnal berobbant, és vele együtt jött a következő kihívás, ami ellen nem volt fegyverünk.