Prológus

SZIASZTOK,

Szeretnénk megköszönni a három feliratkozót, és a kommentekben és chatben megmutatkozó érdeklődést az eddig el sem kezdődött történetet illetően. Reméljük eztán is tetszeni fog nektek az írásunk, és örömmel tartotok majd velünk. Jó szórakozást és kellemes olvasást kívánunk hozzá. Amennyiben a véleményeteket szeretnétek megosztani velünk, örömmel fogadjuk!

Lili&Fruzsi

PROLÓGUS

Az ókori görögök azt vallották, hogy a világunkat erős és halhatatlan istenek irányítják. Zeusz, Poszeidón, Hádész és a többi olimposzi. És néha egy halandó ember és egy halhatatlan isten egy-egy pásztorórájából félistenek születtek. Tudjátok, mint Héraklész vagy Perszeusz. A hősies, ugyanakkor sokszor tragikus legendájuk ma is épp oly eleven él, mint amikor annak idején Homérosz vagy egyik-másik történetíró megénekelte.

            Engem ért az a megtiszteltetés, hogy közöljem veled, az egész eddigi életed hazugság. Most pedig dőlj hátra szépen egy elég kényelmes fotelben, szorítsd össze a fogaidat és készíts a kezed ügyébe bármit, amit a falhoz vághatsz.

            A görög mitológia nem pár bortól mámoros ókori fazon kedvteléséből született, és nem is azért, hogy legyen mit megtanulnod. Meglehet őrültségnek hangzik, így elsőre, de ha ez vigasztal, akkor az emberek csupán tíz százaléka tud a mitikus teremtmények létezéséről.

            Az összes isten beteges, pszichopata és perverz.

Ott van például Kronosz, aki felfalta a saját gyerekeit, mert félt, hogy az életére fognak törni. Aztán Hádész, aki ahelyett, hogy küldött volna egy doboz bonbont Perszephonénak, vagy elhívta volna valami romantikus filmre, ő elrabolta.

         Míg egy átlagos gyereknek a naphosszat a tükör előtt tollászkodó hercegkisasszonyokról és a daliás hercegekről mondtak esti mesét, az én apám mítoszokkal ringatott álomba.  De félre ne értsetek, én ezt a legkevésbé sem bánom. Sőt.

            Már korábban említettem, hogy mi lesz akkor, ha egy isten szemet vet egy emberre. Az apám sokat tudott erről mesélni, mivel ő maga is beleszeretett egy istenbe. Régen történt. Idestova talán már tizennyolc éve annak, hogy találkozott egy gyönyörű és rettentően okos nővel, az édesanyámmal, Athénével. Hogy ez vajon, hogyan lehetséges? A válasz egyszerű. Az istenek gyakran öltenek magukra emberi alakot és jönnek le a földre, ha valami dolguk akad, unatkoznak, vagy éppen csak úgy tartja kedvük.

            Szóval egymásba szerettek. És mind tudjuk mi jött azután.

            A születésem története elég kacifántos sztori, szóval, ha valaki már most a falat kaparja, akkor azt ajánlom tartson egy kis szünetet és esetleg igyon egy pohár frissítő vizet.

            Zeusz, a főisten gyakran összeszűrte a levet más nőkkel és ilyen volt Athéné anyja Métisz is. Mikor Métisz teherbe esett, Zeusz kapott egy próféciát, miszerint a születendő gyermeke okosabb és hatalmasabb lesz nála, hogy ahhoz, hogy bravúros módon megelőzze ezt, lenyelte a várandós asszonyt. Micsoda problémamegoldó képesség, nem igaz? De ezután borzasztó fejfájások kezdték gyötörni szegény Zeuszt, ezért ahelyett, hogy adott volna neki egy fájdalomcsillapítót, Héphaisztosz, a sánta kovács egy baltával csapta kupán Zeuszt. És akkor Zeusz fejéből, teljes fegyverzetben kipattant Métisz lánya, a bölcs Athéné. És mivel ő maga a gondolatokból született, a gyerekeivel sincs ez másképp. Éppen ezért Athéné szűz istennő.

            A gyerekei az emberi intelligencia és az istennő gondolatának termései. Szóval nem, az apám és Athéné soha nem voltak úgy együtt. Apu katonaorvosként szolgált, nem is nagyon ismerek nála intelligensebb embert, így nem csoda, hogy a tudás istennőjének megtetszett és megajándékozta őt a gyermekükkel, azaz velem.

            Apa naphosszat tud szövegelni arról, hogy milyen csodás volt az az egy év, amit együtt töltöttek, és hogy milyen fantasztikus nő.

Én azonban sosem találkoztam vele. Ez nagyon hosszú ideig zavar is, de aztán beletörődtem, hogy egy istenség minden kétséget kizáróan nagyon elfoglalt lehet.

            De attól, hogy félistennek születtem, sajnos nem lettek szuperképességeim és nem lettem halhatatlan. Az egyedüli dolog, amit az anyám rám hagyott az az értelem, és egy szentimentális értékkel bíró medál. Az ókori görög érme egyik oldalára egy durva vonalakból álló, stilizált női arcot véstek, profilból – legalábbis csak reméltem, hogy női arc volt, mert erre valójában sosem jöttem rá -, a másik oldalára pedig egy baglyot.     Nem volt a világ legszebb ajándéka, de mindig rajtam volt. Mindig viselnem kellett. Apu sosem mondta el miért, de mindig is így volt. Én pedig sosem kérdeztem rá.

Május utolsó hétvégéjén a városban lézengtem, egy találkozóra készültem, mikor egy huszonegynéhány éves srác szó szerint elsodort, és bár először elnézést akartam kérni, de annyira szabadkozott, hogy szóhoz se jutottam. A mankókkal a hóna alatt ugrándozott, és raszta sapkája alól két valami dudorodott ki a feje búbján, és mikor utána rohantam, valami Ködről és Táborról motyogott.

Nem hallucináltam, szarvak voltak a feje tetején, és a Groverként bemutatkozó fiú olyan természetességgel közölte szatír mivoltát, hogy szinte én szégyelltem el magam. Ismét szabadkozni kezdett, hogy korábban nem találtak meg, majd azonnal karon ragadott, hogy elvigyen a táborba, de én még azt sem tudtam, hová megyek.

Másnap reggel találkoztam vele a város főterén, majd egy nagyobb hátizsáknyi holmival elindultam Groverrel, az idegen szatírral – na nem hétköznapi, halandó módon szatír, ahogy te értelmeznéd a szatírt, hanem egy ténylegesen félig kecske, félig ember fiú – indultam el Kansasből New Yorkba, magam mögött hagyva az apámat és a barátaimat. Teljesen logikus, jól mondom? Jól mondom.

Ha az ember félvér, benne van a pakliban, hogy előbb vagy utóbb – esetemben utóbb – mitikus szörnyek próbálják meg elpáholni, és erre fel kell készülni. Arról nem is beszélve, mennyire őrjítő, hogy bizonyos dolgokat csak én láthatok, senki más nem, és mindenki zakkantnak hisz, mikor egy három lábon kúszó nénitől sírva menekülnék a szobámba, holott ők csak a kedves és aranyos szomszéd Huber nénit látják.

Miután Grover nem volt hajlandó repülőre ülni, napokon át autóztunk, buszoztunk és kutyagoltunk, mire fáradtan, éhesen és koszosan megérkeztünk Long Islandre, és megindultunk hegynek felfelé, kijelöletlen ösvényeken, fák és bokrok között, hogy megtaláljuk a sokat emlegetett Félvér Tábort.