SZIASZTOK,
Sziasztok! Köszönjük szépen a feliratkozók bizalmát, a kommentelők fáradtságát és biztatását, és a sok pipát. Sokat jelentenek nekünk!
Ha van véleményed, továbbra se félj megosztani velünk!
Lili&Fruzsi
ELSŐ FEJEZET
Az előttem baktató szatírt követve
lefordultam a főútról egy elhagyatott, poros földútra, aminek bejáratát már
régen benőtte a gaz. A pólóm ujját ki is szakította egy barátságtalan fenyőág.
Egy szűk, és sötét ösvény után kiértünk egy
tágasabb mezőre, göröngyös talajjal, erdővel szegélyezve. Néhány nagyobb
fűcsomót és bokrot kerülgetve kellett követnem Grovert, aki látszólag már
ezerszer megtette ezt az utat. Egyenesen a tőlünk úgy két mérföldnyire lévő
hatalmas fenyőfa felé mentünk hegynek felfelé. A fenyőre egy majd öt méteres,
békésen szunyókáló sárkány tekeredett. Mikor észrevett bennünket, szinte
jóváhagyóan biccentett egyet, mire az eddig nagyban magyarázó fiú előttem
hangosan és boldogan kezdett kiáltozni és integetni a Péleusznak keresztelt
sárkány felé.
Egész világos volt a mezőn, bár a fű még így
is kissé sárga és satnya volt, mintha már régen elkezdődött volna az ősz, pedig
még csak augusztus vége volt. A lágyan fújó szellő ennek ellenére is kissé
hűvös és barátságtalan volt, mintha valami rossz előjeleként érkezett volna. A
madarak sem csiripeltek, így gondoltam talán vihar közeledett.
Hatalmas zaj támadt valahol az erdő mélyén, ágak
recsegtek és ropogtak, mintha fák dőltek volna ki. A zaj egyre erősödött,
percről percre hangosabb lett, mintha közeledett volna felénk, amitől a félelem
jeges késként hasított belém. Már láttam a fakaput, ami a sokat emlegetett
tábor bejáratát jelezte, és bár se kerítést, se védőfalat nem láttam, csak magát
a kaput, már éreztem a siker ízét. Grover azt mondta, az út talán veszélyes és nem
túl rózsás végkimenetelű lesz, de egészen eddig teljesen nyugodtan caplattunk
el Long Island elhagyatott részére, az erdő mélyére.
Rettegve, kissé remegő térdekkel fürkésztem
az erdőt a zaj forrását kutatva, és közelebb húzódtam a szintén kikészült
idegekkel toporgó kecskéhez, akinek kecskelábai látványát még mindig nem tudta
megszokni, és együtt vártuk, mi tör ki a fák falán túlról a mezőre.
Ösztönös sikoly hagyta el a torkom, mikor egy
hatalmas disznó ugrott elő az egyik bokor mögül. Az elképzelés is abszurdnak
tűnt, hogy ekkora állat létezzen, és ráadásul minden erejével felénk robogott,
eltarolva mindent, ami az útjába került.
Mindig úgy képzeltem, hogy mikor az embernek
az életéért kell futnia, akkor teljes erejéből rohan, adrenalin hajtotta léptei
pedig egészen addig nem lassulnak, míg biztonságot nem talál valahol. Abban a
percben nagyon reménykedtem, hogy igazam volt, mivel a hatalmas vadkan
egyenesen felém vágtatott.
Nem volt időm megnézni, elég volt látnom
cserzett és sokat használt agyarait, véreres, tébolyodott tekintetét, melyben
mintha a pokol tüze égett volna, és azonnal a tábor bejárata felé vetettem
magam. Grover hangos és ijedt mekegéssel követte példámat, de a földben valahol
egy bozótos gödörbe csúszott a patája. Még én is hallottam a térde reccsenését,
fájdalmas grimasszal az arcomon fordultam meg. Vetettem rá egy pillantást, majd
az őrült óriásra is. Már veszélyesen közel volt, de ennek ellenére gondolkodás
nélkül, zihálva vetettem magam a földre, Grover mellé, majd kiszabadítva a
patáját talpra állítottam, és habár képtelen volt terhelni a jobb lábát, egész
gyorsan haladtunk.
A fiatal, de kétségbeesett szatír a földet
pásztázta újabb buktatókat keresve, míg én próbáltam elvonszolni a célig, hogy
segítséget szerezhessek, de nem voltunk elég gyorsak, és a vadkan felöklelt.
Az agyara a hasamba mélyedt, de szerencsémre
nem sértett fel; azonban a fa, aminek a törzséhez csapódtam annál inkább.
Erősen bevágtam a fejem, a látásom pár pillanatig homályos volt. Úgy éreztem,
mintha baltával hasogatták volna, és a nyakamtól egy pengével akarták volna
elválasztani a fejem, a hátam sajgásáról nem is beszélve. De ahogy kitisztult
előttem a kép, megláttam a félig kecske fiút, ahogy rémülten kúszik hátra,
próbálva menekülni a hatalmas vadkan harapásától és kitérni a patái elől. A
lába miatt viszont nem tudott rendesen mozogni.
Valahogy segítenem kellett rajta, ha már
minden dolgát hátrahagyva eljött velem New Yorkba, hogy elhozzon a táborba.
Pedig előre jajgatott, hogy mennyi szörny támad majd ránk, és könyörgött az
isteneknek, hogy egyben érjünk át a kapun. Egészen idáig nem is történt semmi
baj, hála a nyakamban lévő apró érmének, melyet születésemkor kaptam az anyámtól,
és melyet sosem szabadott levennem.
Mielőtt odébb szaladhattam volna, ahogy
terveztem, hogy a lény figyelmét magamra terelve egérutat adjak Grovernek, a
sárkány, amely az eddig teljesen nyugodt tisztást és a tábor bejáratát őrizte,
most kitárt szárnyakkal fölénk repült, majd alacsonyan szállva konkrétan
belerúgott a szörnybe, ami még jobban feldühödött.
A hátára érkezett, miután legalább három fát
elsodort a túloldalon. Mire felmarkoltam pár nagyobb követ, és megközelítettem
a disznót, az kisebb nehézséget árán végre talpra állt, és dühösen fújtatott a
sárkány felé, ami azonban hülye lett volna a közelébe menni; megvárta, míg újra
biztonságosan támadhatja.
Egy fa mögött bújva vártam, hogy a hatalmas
rémálom ne a sárkánnyal foglalkozzon, miközben Grover a tábor felé húzta magát,
de túl messze volt még a cél. A szörny ismét őt vette célba.
- Hé, te undorító zsírgolyó! – üvöltöttem rá,
majd hozzávágtam egy ökölnyi követ. Egyenesen fejbe találtam, és sikerült
felbőszítenem vele: eszeveszett kaparásba kezdett, majd felém rohant. Rádobtam
még pár követ, hátha eltalálom a szemét, de nem jártam sikerrel, aztán jobbnak
láttam, ha menekülőre fogom a dolgot. Elővéve a legjobb formám elkezdtem
rohanni, egyenesen az erdő felé, hátha a fák döntögetése vesz egy kicsit ez
erejéből, vagy legalább lelassítja, de ezzel sem jártam jobban. Viszont
mázlimra Péleusz felkapta, még mielőtt elérte volna az erdőt, és távolabb
vitte; be a rengeteg közepe felé, de sajna ő sem bírta sokáig. A termetes
disznó kicsúszott a karmai közül, és vijjogva a földre zuhant, hangos puffanás
és csatazaj kíséretében. Reméltem, hogy Grover elérte a tábort.
Fáradtan lihegve, fájó bokával botladoztam ki
a mezőre, ahová a hosszú, vöröses színben játszó, meglepően barátságos sárkány
éppen akkor tért vissza, de nem telepedett a fájára, és aludt vissza, hanem szemmel
tartotta a rengeteget – nem is ok nélkül.
Alig értem el a mező felét, mikor a vadkan
hangos csörtetéssel ismét megjelent, és bár az oldalán vérzett, és a szőre
összetapadt saját fekete, undorító vérétől, úgy tűnt, nem adja fel a harcot.
Már éppen futni kezdtem, mikor a lábaim
összegabalyodtak, én pedig elhasaltam a földön. A kiszáradt fű, a száraz föld,
gallyak sokasága és kavicsok szúrtak, ledörzsölték a bőröm, vagy épp egyszerűen
átszúrták azt; ezer sebből véreztem, mind egyenként égő apró kis tűzként fájt,
de a csontjaim, izmaim és a bokám sokkal jobban fájt.
Mindez nem igazán érdekelt: a félelem elemi
erővel söpört végig rajtam, a szívem a torkomban dobogott. A gyomrom egészen
picire ugrott össze, a vérem a fülemben dobogott, mintha ezer és ezer kicsi
katona masírozott volna a fejemben teljesen egyszerre.
Megpróbáltam felállni, de minden ízemben
remegtem, ami jelentősen megnehezítette a feladatot.
Péleusz újabb támadásra készült, és körözve
fölöttünk egyet hátulról szándékozott lecsapni. Úgy tűnt, a vadkan nem az
eszéről volt híres.
Azonban nem csak a sárkány emelkedett fölénk,
hanem egy sokkal kisebb, kecsesebb, azonban tömzsibb árnyék is megjelent a
mezőn, majd mielőtt felnézhettem volna rá, egy kard hullott elém. Gondolkodás
nélkül ragadtam meg, majd a Péleusszal küzdő vadkan felé fordultam, és
ösztönösen, szinte öntudatomon kívül az oldalába szúrtam a kardot, éppen,
mielőtt az ráharaphatott volna a sárkány lábára. A fölöttünk lebegő tüzes torkú
barátom még megpróbált odakapni, és kikaparni a disznó szemét, de az már
hamarabb aranyosan fénylő porrá vált, melyet Péleusz szárnycsapásainak szele
hamar odébb kavart.
Értetlenül és döbbenten meredtem a pontra,
ahol korábban a szörny állt, és nem akartam elhinni, hogy csak így eltűnt, majd
a kezemben tartott kardra meredtem. A markolata bronzbarna volt, de szépen
fénylett, szinte láttam magam benne. Egy bagoly dombornyomatát véltem
felfedezni rajta, épp olyan volt, mint a nyakláncomon lévő. Maga a penge
hosszú, erős és fényes. Visszaemlékeztem, milyen könnyedén hatolt a disznóba,
és közben figyeltem, ahogy a sárkány letelepszik mellém a fűre. Mintha az
állatnak nem lettek volna csontjai, csupán egy kocsonyás masszába szúrtam volna
kétélű késemet.
Kiszúrtam egy apró, szép, görög betűkkel
vésett feliratot a penge tövénél, közvetlenül a markolat fölött. Pólemos, azaz
Háború. A görög ábrákat az agyam lényegesen könnyebben dolgozta fel, mint az
egyszerű latinbetűket, amikkel egész életemben küzdöttem.
- Aletha! – kiáltotta egy ismerős hang a mező
végéből. Grover a porban fekve meredt rám, arra várt, hogy menjek. – Gyere,
mielőtt még valami megtalál!
Vetettem egy pillantást az engem vizslató
hatalmas tűzköpő aranysárga szemeibe, majd elindultam a faboltív felé, melynek
tetején szintén görögül, a Félvér Tábor felirat állt. Péleusz közvetlenül
mellettem baktatott, pikkelyes orrát szinte a kezem alá dugta. Égett fa szaga
volt, és mintha egy jókora kígyót babusgattam volna, de azért hálásan
megsimogattam. Elkísért a tábor bejáratáig, majd visszakuporodott a fenyőfa
törzsére, ahol akkor szunyókált, mikor megérkeztünk.
- Úgy látom, kedvel – szólalt meg Grover,
mikor odaérve hozzá megpróbáltam talpra állítani.
Átvetettem Grover karját a nyakamon, és
hagyva, hogy majdnem a teljes testsúlyát rám helyezze, elindultunk dombon
lefelé, egy kitaposott úton.
- Szóval Athéné lánya vagy – szólalt meg
Grover, és valami olyan ült a szemében, amit nem tudtam behatárolni. Büszke,
vagy talán nosztalgikus jókedv, annak ellenére is, hogy az előbb majdnem eltaposta
egy kamionnyi disznó.
- Igen. De azt hittem, tudod – néztem rá
zavartan, fájdalomtól eltorzuló vonásokkal fáradtan, koszosan, izzadtan.
- Nem. Csak a bagolyból jöttem rá, amelyik a
kardot hozta. Igazán szép példány volt – jegyezte meg szinte elámulva.
- Szóval bagoly hozta.
- Persze! Mi más hozta volna? – nézett rám,
majd fájdalmában felkiáltott, és még inkább rám terhelte magát. A fáradtságtól
egyébként is rogyadozó térdeim összecsuklottak alattam, de félútról visszatérve
ismét kiegyenesedtem.
Leértünk az ösvény aljára, és kiléptünk egy
hatalmas lucfenyő takarásából, aminek Grover úgy köszönt, mintha régi jó
barátjával futott volna össze. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon a
sérüléstől felment-e a láza, vagy neki felmehet-e egyáltalán.
Körbenéztem; egy kavicsos, gyönyörű ösvényre
értünk, amit gondosan kezelt, zöld gyep szegélyezett, magas, egészséges fákkal
és bokrokkal. Messze a domboldalban epermezőket szúrtam ki, meg aztán ott volt
a long islandi öböl sós vize, ahonnan a gyenge szellő hozott kellemesen hűvös
harmatot, és valahol a fák között egy másik víz is meg-meg csillant. Kiszúrtam
egy arénát is, ahol csapatok küzdöttek kardokkal, és tőrökkel, mégis hangos
kacaj töltötte be a levegőt. Meg persze a fém csattanása a fémhez.
Egy futópálya körbeölelt egy edzőteret, ahol
erőnléti edzést tartottak.
Előrébb bicegtünk, és a balomon húzódó
tujasor mögött megpillantottam egy robosztus faépületet, hatalmas, nyitott
ablakokkal. Fájdalmas nyögések és szisszenések ütötték meg a fülem, valamint
néhány gyógyszer ismerős kórház szaga.
Még mielőtt Grover kiejthette volna a
gyengélkedő szót, összeszedve minden erőmet elindultam a bejárat felé, és
segítségért kiáltottam. Reméltem, hogy odabent valaki meghall.
- Tarts ki, Grover – paskoltam meg a fiú
karját, és ledobtam a kardom a fűbe, mielőtt megsértettem volna vele
valamelyikünket.
Úgy éreztem, mintha a vérem szépen lassan
savvá változott volna, és belülről próbált volna felemészteni. Már nem is tudom
mi tartott talpon. Talán a tudat, hogy a kecskefiúnak segítség kellett, vagy
talán a sokk és döbbenet nem hagyott összerogyni. Az agyamnak túl sok mindent
kellett feldolgoznia ahhoz, hogy alvásra legyen ideje.
Egy magas, izmos férfi jelent meg az ajtóban,
aggódó arckifejezéssel szaladt hozzánk, és azonnal levette a vállamról a fiú
terhét. Zöld szemei kíváncsian méregettek, nem tudta, hova tegyen, de úgy tűnt,
jó pontot szereztem nála azzal, hogy segítettem Groveren.
Ahogy leemelték rólam, majdnem elrepültem,
szinte szó szerint a föld fölé emelkedtem.
- Mi történt veletek? – kérdezte őszinte
aggodalommal mély hangjában. – És személyedben kit üdvözölhetek? –
kíváncsiskodott, miközben a fejével az épület felé biccentve invitált beljebb.
Felemeltem a kardom, és lefelé fordított pengével követtem. A lépteim bizonytalanok
voltak, minden lépésnél úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeeshetek.
Napok óta úton voltunk. Kansastől egészen New
Yorkig jöttünk, majd ki Long Islandre, aztán az a rohadt malac is a nyakunkat
akarta. Nem voltam túl jó passzban, és nem akartam találkozni egy tükörrel. De
biztos, hogy jól tettem, hogy eljöttem otthonról, semmiképp nem mentem volna
vissza. Az egész életemet azzal a tudattal és titokkal töltöttem, hogy az anyám
egy valóságos legenda. Sosem találkoztam vele, csupán a nyakláncomban őriztem
az emlékét, és habár korábban egyetlen gonosz nem evilági teremtmény sem járt a
környékemen, tudtam, hogy előbb vagy utóbb rám találnak. Itt nagyobb
biztonságban tudtam magam, és egy kicsit mérges is voltam az apámra, amiért két
mitológiai mese közt nem ért rá elmondani, hogy a hozzám hasonlóak mind egy
táborban gyülekezve képzik magukat.
- Megtámadott e-e-e… mek-mek. Egy… Egy
mítikus mi a toszom! – Grover mérges és fáradt fújtatása rázott vissza a
jelenbe, ahol dacolva húzta össze a szemöldökét, és rám meredt. Barna szemeivel
szó nélkül kért segítséget.
- Egy hatalmas vadkan. Ilyen, izé, hatalmas,
ijesztő agyarakkal – feleltem, egyenesen a férfi szemébe nézve, majd
körbenéztem a szobában, ahová vezetett.
Egy hatalmas csarnokban voltunk. Rengeteg ágy
sorakozott a falak mentén, mindegyik fehér ágyneművel letakarva. Nem voltak
bent sokan; Groveren kívül csak négy sérültet kellett ellátnia a világos
ruhában fel s alá rohangáló félvéreknek. Halandó és ókori görög gyógyszerek
egyaránt voltak, mert a fertőtlenítő szaga belengte a szobát, azonban társult
mellé valami egészen különleges, behatárolhatatlan illat is, amitől a gyomrom
elégedetlenül felmordult.
- Az! A kalüdóni vadkan! Hogy én hogy utálom
azokat a dögök… Áu! – kiáltott fel fájdalmasan, miközben egy fiatal, alig
huszonéves fiú megnyomkodta a lábát.
A férfi, akinek a neve még mindig titok volt,
rám emelte a tekintetét, amelyben ismét csak aggodalmat láttam. Gyengéden egy
ágy felé terelt. A karjára egy tőrt csatolt, oldalán kard lógott, egyébként
egyszerű fekete pólót és terepszínű nadrágot viselt bakanccsal, a jó idő
ellenére is.
- Aktaión vagyok – mutatkozott be. Hatalmas
tenyerében szinte elveszett az én apró kezem, mikor kezet ráztunk.
- Aletha – feleltem, majd felültem az ágyra a
hangosan mekegő Groverrel szemben.
- Elkérhetem a kardod, Aletha? – nyúlt
óvatosan a fegyveremért Aktaión, és közben úgy nézett rám, mintha egy
közveszélyes őrült lennék, akitől szép szóval próbálja elkérni a pisztolyát. –
Letisztítom. Addig te pihenj, nyilván hosszú út áll mögötted. Fáradtnak tűnsz
és meg is sebesültél.
Szó nélkül bólintottam. Lassan leoldottam a
görcsösen kapaszkodó ujjaim a kardom markolatáról, majd az oldalamra
helyezkedve letettem a fejem a párnára, és szinte azonnal álomba merültem.
Megint az enyém az első komment. *fangörcsöt kapva sikongat*
VálaszTörlésEz a rész úgy jól esett. :) tizedikben szinte eltűnnek a könnyű tárgyat és az órák száma is megnő, de Rick és ez a csodás fenfic mindig itt lesz. :')
Köszönöm :*
ui.: imádom Grovert és az eperföldeket, amiért pedig Aktaión= Jared Ackles <3 keksz jár
Jaj de cuki vagy hogy zabáljalak meg! :3
TörlésElőször is ezer csók a bókokért nagyon nagyon jól esnek:D Másodszor pedig ami a tizediket illeti meg tudlak érteni...xd
És hát Ackles, nos igen... szexisége megkérdőjelezhetetlen :) :D
Köszi még egyszer, hogy ehhez is írtál! <3
Puszikálunk Fruzsi&Lili
Sziasztok lányok!
VálaszTörlésNagy érdeklődéssel vetettem bele magamat az olvasásba már akkor, mikor feltettéket a fejezetet, de bokros első egyetemi heti teendőim között csak most jutottam el idáig. Remélem a Ti iskolai napjaitok kevésbé fárasztóak!
Ami a fejezetet illeti, kevésbé leíró részre számítottam tőletek, főleg mivel egy viszonylag akciódús részt olvashattunk. Így is nagyon jól leírtátok a támadást és a harcot, de egy-egy "Vigyázz!" vagy más megszólalás talán színesebbé, valósághűbbé tette volna a jelenetet. De ismétlem, így is bőven jó volt. Grover - mint ahogyan a könyvekben és a filmekben is - szimpatikus. Nem gondoltam volna, hogy a végén Aktaión debütál, de jó, hogy olyanokat is előtérbe hoztok, akik az eredeti önyvekben annyira nem voltak kiemelve. Tetszett, ahogyan felvezetéttek a történetet, mert úgy érzem, hogy ez még csak egy lightos felvezetés volt, és az igazi izgalmak csak ezek után kezdődnek, én pedig már alig várom őket!
További sok sikert kívánok nektek!
Ölel Titeket, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésNagyon szépen köszönjük az idődet és energiádat, amit ismét ránk szántál, még az első egyetemi hetek nagy forgatagában és hajtásában is. Tudom, hogy már most van bőven mit tanulnod meg csinálnod, szóval nagyon nagyon hálásak vagyunk!
A szavaidért meg pláne; elképesztő jól esik, amiket mondtál. Oda fogunk figyelni az ilyesmire (több párbeszéd), köszönjük az észrevételed!
Remélem a továbbiakban is velünk tartasz majd (legalább csendes szurkolóként), és továbbra is tetszik majd:)
Puszi, Lili&Fruzsi
Sziasztok Drágák!
VálaszTörlésMég nem olvastam az Olimposziak történetét, és régen láttam a filmet, így nekem a történet teljesen új, egyedi dologként mutatkozik be. A leírás egy picit nekem is sok volt, de mivel párbeszédek között volt elrejtve, így kikerültétek azt amit én szoktam csinálni egy hosszabb leírórész esetén; vagyis hogy egyszerűen átugorjam. És igen, ez még csak a kezdet, úgyhogy megyek, és folytatom az olvasást! :)
Ölel Titeket,
Lottie