SZIASZTOK,
Köszönjük szépen a feliratkozókat és kommenteket! Igazán sokat jelent nekünk, hogy a sulis rohanás mellett még erre is fordítotok időt.Kellemes olvasást!
Lili&Fruzsi
MÁSODIK FEJEZET
Amikor kinyitottam a szemem, a Nap már félig
a horizont mögé bukott, narancssárgára festve a tájat, egy picit még az öböl
vizét is. Az ablakon át láttam, ahogy néhányan a nap koszát a vízben való
megmártózással mossák le magukról. Boldogok voltak és fiatalok, legalábbis
azokhoz képest, akik csöndben feküdtek egy-egy ágyon a gyengélkedőn.
Volt ott egy lány, tőlem jobbra, háttal a
vízpartnak. Szőke haja csapzottan terült szét a vállain, a lábára súlyos
gipszet tettek. Szomorúan pislogott a sérülésére, mintha egy élet munkája
veszett volna oda.
Néhány ággyal odébb, két fiú beszélgetett.
Huszonegy-két évesek lehettek, nevettek, bolondoztak, és mindkettejüket
alaposan elpáholt valaki vagy valami, ugyanis különféle sérülések borították a testüket.
Talán éppen egymást verték szét. Úgy tippeltem, ikrek lehetnek, mert ugyan nem
voltak egyformák, túlságosan hasonlítottak ahhoz, hogy ne legyenek rokonok.
Grover még mindig aludt, időnként mekkent
egyet, aztán horkantva a másik oldalára fordult.
Az agyam azt súgta, keljek fel és keressek
valakit, aki elmagyarázza, mi hogyan működik a táborban, de az ágy túl
kényelmes volt, nem bírtam rávenni magam, hogy megmozduljak. Lustán pislogtam,
nem is igazán fókuszáltam semmire. Az agyamban a semmitmondó gondolatok
szokatlan nyugodtságban váltakoztak. Mindig is pörgő, le nem ülő, mindig ügyködő
személyiség voltam, az agyam pedig gyorsabban járt, mint a szám. De valami
megváltozott. Lenyugodtam. Még mindig bennem volt a mehetnék, és az érzés, hogy
tennem kéne valamit, de már nem olyan erősen. Legalábbis akkor és ott nem.
- Látom felébredtél! – szólalt meg egy
kellemesen csengő női hang. – Remek. Hoztam neked nektárt – nyújtott felém egy
kis pohárka finoman illatozó sárga folyadékot. Mintha valami erős alkohol lett
volna, lehúztam azt az egy kortyot. Nem csak az illata volt mennyei, de az íze
is; minden íz, amit valaha szerettem egyszerre jelent meg benne,
definiálhatatlan harmóniát hozva létre.
Boldogságtól csillogó szemekkel néztem fel a
lányra, de még mielőtt kérhettem volna belőle még, megrázta a fejét. Élénk kék
tincsei úgy ugráltak vékony arca körül, mint megannyi kicsi tündér. Szerettem
volna meglepődni, hogy minden szál haja olyan kék volt, mint a tenger, de egy
világban, ahol görög istenek nemzenek félvéreket, már nem lepődhettem meg ilyen
apróságokon.
- Sajnos nem lehet. Nem lenne jó túlzásba
vinni. A nevem Liliom – nyújtotta felém a kezét, mikor végre sikerült felülnöm
az ágyon.
- Aletha – feleltem, majd az ágy szélére
kúsztam. – Hogy van Grover?
- Rendbe jön – mosolygott Liliom. – Te hogy
érzed magad?
- Leginkább fáradtan. Nehéz volt ez a pár
nap, míg ideértünk – túrtam bele a hajamba azzal a feltett szándékkal, hogy
felmérjem mennyire katasztrofális a helyzet, de amikor rájöttem, hogy végig se
tudom húzni rajta a kezem feladtam, és egy laza kontyba kötöttem.
- Megyek, szólok Kheirónnak – mosolygott rám,
majd legnagyobb meglepetésemre vízcseppekké változva eltűnt a szemem elől.
Ott ültem az ágyon, a számban még mindig
éreztem a nektár kellemesen bódító ízét, miközben szomorúan pislogtam a
kezemben tartott apró pohárra. Úgy szuggeráltam, mintha attól újra megtelne.
Kinyújtóztatva elmacskásodott végtagjaimat
lassú, álmosan kóválygó léptekkel indultam meg kifelé az épületből. Jól esett
kint állni kicsit a napon, magamba szívni az energiáját, feltöltődni kicsit, és
persze a friss levegő is jót tett.
- Jó reggelt, álomszuszék. – Aktaión az
ösvényen közeledett felém. Lecsatolta magáról a fegyvereket, egyszerűen pólót
és nadrágot viselt. Barátságos mosollyal köszöntött, majd kíváncsi tekintettel
állt meg előttem. – Liliom mondta, hogy felébredtél. Gyere, elkísérlek a Nagy
Házba, ott elmesélheted, mi történt.
Útban az említett ház felé csendes volt,
időnként odaszólt egy-egy félvérnek, akik viccelődve, pacsizva válaszoltak.
Láthatóan mindenki kedvelte a fickót. Egyre jobban zavart, hogy bárhogy
próbáltam visszaemlékezni, ötletem sem volt, mi az ő története.
Elhaladtunk több tucat épület előtt; egy
csomóba épült bungalók mellett, egy kicsit távolabb két nagyobb ház is állt. Az
ösvény végén pedig megpillantottam azt, amelyikbe tartottunk, a Nagy Házat.
Legalább négy emeletes volt, klasszikus görög építészeti remekmű, korinszthoszi
oszlopokkal, tágas verandával, kellemes hangulattal.
A verandán egy szakállas, hawaii inges,
pocakos, valamint egy tolószékes férfi pókerezett, és néhány kártya lefordítva
várta hozzátartozó játékost. Aktaión le is huppant az üresen álló székre,
felemelte a kártyáit, majd ismét rám nézett.
- Aletha, ő itt Dionüszosz, a táborvezető –
csapkodta meg a rám se hederítő, hawaii inges férfi vállát -, ő pedig Kheirón,
a táborigazgató és a félvérek edzője.
- Örvendek a szerencsének – mosolygott rám
Kheirón, majd hellyel kínált maga mellett.
- Most pedig mondd el, mi történt veletek a
tábor előtt – kért Aktaión. Tömören, és kissé zavarosan sikerült előadnom a
találkozásomat az ellenséges vadkannal, ami – bármilyen ironikusan hangzik is –
az életemre tört. Szót ejtettem a bagolyról is, ami a kardot hozta, és amivel
végül megöltem az állatot. Végül arra is kitértem, hogy egész eddigi életemben
egyetlen görög mítoszokból szalajtott rettenettel sem találkoztam.
- Szerencséd volt eddig – közölte Kheirón,
majd hússzal emelt. – Érdekes, hogy ilyen sokáig egy szörny sem akadt rád.
- De úgy tűnik, édesanyád gondoskodott rólad –
szólt közbe Aktaión. Úgy tűnt, ő folyamatosan mosolyog, legalább egy kicsit,
mert most is felfelé görbültek ajkai.
- Anyám küldte a kardot?
- Hát nem is a Mikulás váltott bagolypostára
– forgatta a szemét Dionüszosz, a bor istene. Maga a gondolat is abszurd és
szinte felfoghatatlan volt, hogy egy valóságos isten asztalánál ülök;
ugyanakkor sokkal hétköznapibb perc volt, mint ahogy az ember gondolná. Azt
hittem ez egy fontos és meghatározó pillanat, ehhez képest olyan emberinek, és
bunkónak tűnt, mint senki más a táborban.
- Athéné nyilván ezzel akarta tudtunkra
hozni, hogy az ő gyermeke vagy, és megtartani az ígéretét. Meg persze szükséged
is volt rá – folytatta Kheirón. Dionüszoszra néztem, aki káromkodva hajított el
egy borosüveget, miután abból egyszerű csapvíz jött. Valami olyasmit motyogott,
hogy Zeusz ezért még megfizet, de nem értettem pontosan.
- Milyen ígéretet? – kíváncsiskodtam, és egy
röpke pillanatra azt hittem, velem kapcsolatos.
- Néhány éve az istenek megígérték, hogy minden
gyermeküket felvállalják. Korábban sokkal kevesebb bungaló volt, és sokkal
kevesebb gyermek eredete volt tiszta, de nem akarták, hogy a Nagy Csata
megismétlődjön – magyarázta Kheirón, és bár szándékomban állt kérdezni, többet
akartam tudni az esetről, de az arcára volt írva, hogy nem akar róla beszélni.
Olyan csendes fájdalom ült a szemében, amitől azonnal megsajnáltam.
Aktaión is észrevehette, mert sóhajtott
egyet, majd elküldött, hogy szedjem össze a holmim a gyengélkedőről, ő pedig
utánam küld valakit, hogy segítsen megtalálni a helyemet, még vacsora előtt.
Fura volt úgy végigsétálni a táboron, hogy
senki nem volt mellettem. Senkit sem ismerve, teljesen egyedül, mintha mindig
is ott éltem volna, és mégsem láttam egy furcsálló arcot sem. Volt, akinek fel
se tűnt, hogy átvágott előttem, vagy kis híján feldöntött, volt, aki kedvesen
rám mosolygott. Úgy tűnt, itt mindenki ismer mindenkit, ha más nem arcról, és
hatalmas családként viselkedtek, nem úgy, ahogy mondjuk az iskolában szoktak a
diákok. Nem láttam klikkesedést.
- Hát
itt vagy! El se tudtam képzelni, hová mehettél. Merre voltál? – Grover úgy
kérdezősködött, mintha a gyengélkedő falain túl életveszélybe lettem volna, és
ha rajta múlik, bizony istenek talpra szökken, de a mellette álló srác a vállára
tette a kezét, hogy nyugodjon le. Magas volt, szikár, a szemei pedig szinte
ijesztően kéken csillogtak.
- Aktaión elvitt a Nagy Házba, elmondtam, mi
történt – feleltem. – Hogy érzed magad?
- Este megiszok még egy kis nektárt és kutya
bajom se le-esz – legyintett. – Aletha, ő itt Percy. Percy, ő itt Aletha,
Athéné félvér, pont, mint Annabeth – mutatott be minket Grover, mire Percy
szemében megcsillant valami fura, szeretetteljes fény, majd rám mosolygott.
- Régen érkezett már Athéné gyerek – szólalt
meg Percy.
- Legalább három éve – felelte Grover.
Egy perc röpke csend után, amibe csak a
testvérpár kacajai zavart bele, majd Percy ismét rácsapott Grover vállára, és
egy gyors pillantás után rám emelte tengerkék szemeit.
- Megmutatom a tábort, és elkísérlek a hatos
kabinba, gyere. Grover, te meg szedd össze magad, pajtás – vetette még oda,
majd olyan lendülettel robogott ki az épületből, mintha egész nap arra várt
volna, hogy engem pesztrálhasson.
Percy folyamatosan beszélt; amikor nem a
tábor látványosságait mutogatta, akkor a különböző játékokról és gyakorlatokról
hadovált, emlékeket idézett fel, vagy egy-egy mellettünk elhaladó félvérrel
kapcsolatban adott tájékoztatást. Kinek a gyermeke, miért vigyázzak vele, vagy
mivel kapcsolatban forduljak hozzá.
Amikor elértünk arra a mezőre, ahol az a
rengeteg épület állt, Percy beavatott a titokba.
- Néhány éve volt egy hatalmas csata, és
lényegében az egész azért robbant ki, mert az istenek nem beszélhettek a
gyerekeikkel. Ezért nem is igen foglalkoztak velük, és sok isten el se ismerte
a gyerekét a sajátjának. Sokan sohasem tudták meg, melyik isten volt a szülőjük
– mesélte elcsukló hanggal, miközben kikerült két, a földön verekedő srácot, és
elszlalomozott a különböző fabódék közt, hogy egy nagyobb tisztásra vezessen.
Körbe mindenhol házak álltak, az erdő felöli oldalon több is, a tó felé pedig
egy-egy ház állt, U alakba rendezve. A tisztás közepén egy hatalmas tűzrakó
hely állt, körbe farönkökből kialakított ülőhelyekkel. A tóhoz legközelebbi két
ház nagyobb volt, mint a többi; az egyiknek hatalmas, bronz duplaajtaja volt,
vaskos oszlopok tartották a tetejét, és az egész úgy nézett ki, mint egy jókora
márványtömb. A másik is hasonlóan festett, bár sokkal letisztultabbnak, elegánsabbnak
hatott a másiknál, mondhatni nőiesebb volt. Az ablakban virágok álltak, az
oszlopok sem voltak olyan terebélyesek.
- A háború után az istenek megígérték, hogy
minden gyereküket elismerik, és valahogy jelzik, hogy az övék, hogy többé ne
legyenek elárvult, dühös félistenek. És persze segítenek nekik idetalálni –
folytatta Percy, visszarázva a jelenbe. Boldog nosztalgikus tekintetébe egy
csepp fájdalom vegyült, éppen csak annyi, hogy keserédes mosoly költözzön az
arcára, ahogy tekintetét körbefuttatta a házakon. – Akkor épült a kisisteneknek
is ház – mutatott az épület halom felé.
Csendesen hallgattam a beszámolóját, és
követtem kelekótya lépteit, miközben folyamatosan a különböző bungalókat
néztem. Volt, amelyikben annyian voltak, mint égen a csillag, egyik-másik pedig
szinte kongott az ürességtől. Mindegyik máshogy nézett ki, mégis egy bizonyos
sémára épültek, és kivétel nélkül mindegyik valamelyik görög isten előtt
tisztelgett. Poszeidóné – amelyikben Percy is helyet kapott, mint egyetlen
tengeristen-fiú – például hosszúkásabb volt, mint a többi, az ajtó előtt egy
háromágú szigony jelezte a tulajdonosa kilétét. Színes korallok és egyéb
tengeri holmik díszítették, az egész úgy nézett ki, mint egy megszállott
horgász víkendháza. De ott volt Dionüszoszé, aminek a tetején fű nőtt, és
szőlőindák nőttek mindenhonnan, vagy Apollóé, ami szó szerint ragyogott, hogy
méltó emléket állítson a fiatal napistennek.
- Percy, mondtam, hogy ma csak akkor zavarj,
ha fontos – szólalt meg egy lágyan csengő női hang, mire elfordítottam a
tekintetem, és felnéztem az előttem tornyosuló épületre. Egyszerű épület volt,
nem volt rajta túl sok cicoma. Rendezett, szép összhatással, és egy ajtóra
festett bagollyal, lengedező, fehér függönyökkel határolta a mezőt.
- Hoztam valakit. Aletha most érkezett, neki
mutattam meg a Tábort. Aletha, ő itt Annabeth, és ne higgy a látszatnak, a
nővéred a testvéreivel nem ilyen harapós – tette hozzá Percy, majd rutinosan
hajolt el Annabeth ütésre lendülő keze elől.
Annabeth, a szőke hajú, kék szemű, atletikus
alkatú lány a verandán állt, az első lépcsőfokon. A mellettem álló fiúra
gyilkos, de szeretetteljes pillantásokat vetett, míg engem érdeklődve,
kíváncsian vizslatott.
Miután bemutatkoztunk, átkarolta a vállam, és
mint egy istápolásra szoruló gyereket, úgy vezetett be a kabinba.
Belépve egy fényes, tágas szobában találtam
magam. A polcokon katonás sorban könyvek és dossziék sorakoztak, az
íróasztalokon jegyzetek, szigorú rendben, mindennek meg volt a helye. Sosem
tartottam magam körül kupit, de kicsit megijedtem, mennyire fogom feldúlni ezt
az idilli rendet. Még a kanapén is szépen összehajtották a pokrócot, és
megigazgatták a díszpárnákat.
A szobából három ajtó nyílt a bejáraton
kívül; az egyik fehér, keskeny ajtó, rögtön balra, rajta a Mosdó felirat
díszelgett.
Szemben egymás mellett kettő, mindkettő tárva
nyitva, és mindkettő hálószobákat rejtett. Emeletes ágyak, egyszerű ágyneműk,
megosztható szekrények, tágas mozgástér a fennakadások elkerülése végett, és
félelmetes rend. Rajtunk kívül senki sem volt bent, mégis otthonos és
barátságos volt.
- Az a lányok szobája – mutatott a bal
oldalira Annabeth, majd elengedett, bement előttem, és otthonos ruganyossággal
telepedett le a saját ágyára, ami valamivel rendezetlenebb volt, mint a többi.
Az ágyneműt összetúrta, egy vékony, ezüst laptop halkan zümmögött, és néhány
papírlap is kallódott körülötte. Az ajtó mögötti első ágy alján aludt. – A te
ágyad pont fölöttem lesz, már csak ez az egy van a lányok szobájában. Van még
kettő a fiúknál – tette hozzá halkan, mosolyogva, amolyan „azzal nem megyünk
semmire” vállrántással. – Hamarosan vacsora, addig lazulj el, gondolom a holmid
is megérkezik hamar.
- Remélem – mosolyogtam, majd megköszörültem
a torkom, hogy visszanyerjem a hangom.
- Mikor tudtad meg, hogy félvér vagy? –
kérdezte könnyedén, és közben ide-oda mászkált a házban, kiment a szobából,
visszajött, kitűzött valamit egy apró parafatáblára az ablak mellé, majd a
szekrényben turkált. Egy percre sem ült le, míg én ültem az ágyamon, és nem
tudtam, mit csinálhatnék. Szerettem volna segíteni neki, de azt se tudtam mit
csinál.
- Egész életemben tudtam – feleltem, de
kezdtem azt hinni, hogy ez kiváltság a félistenek közt, ugyanis az újonnan
megismert nővérem szemei kidülledtek.
- Hány éves is vagy pontosan?
- Tizenhét – feleltem, visszagondolva a
napra, amikor majdnem egy évvel korábban betöltöttem azt. – Itt senki nem így
került ide, jól mondom?
- Általában aki ilyen korára nem kerül ide,
az soha nem is fog. Neked mázlid is volt, a szörnyek általában nem kímélik az
Athéné-kölyköket – rándult meg az arca, miközben kibújt a pulóveréből. – Miért
nem jöttél, ha mindig is tudtad?
- Sosem hallottam erről a helyről, amíg nem
találkoztam Groverrel.
Annabeth kellemes társaságnak bizonyult, mert
amellett, hogy ő maga folyamatosan tett-vett, rám is szakított időt.
Ismerkedtünk, és azt láttam rajta, hogy komolyan ismerkedni akar, és nem a várt
„a névleges testvérem vagy, ismernem kell téged” indíttatás hajtotta.
Viccelődött, és néha eleresztett pár ógörög káromkodást – amiket legnagyobb
meglepetésemre értettem, mintha angolul mondta volna -, de egyébként
nagyszerűen múlattuk az időt vacsoráig.
Az egyik kisebb dombon állt az étkezde,
félúton az eperföldek, az aréna és a házak között, néhány fa közt.
Háromlépcsős, masszív faépítmény volt, ablakok nélkül, hangulatos, amolyan
tipikus tábori épület. Körbe a széles, korlát által határolt verandán is
fapadok álltak, amolyan napközben elfoglalható terület, bár senkit nem láttam
erre lézengeni nap közben.
Odabent nagyjából kismillió faasztal állt, és
az étkezde felé özönlő félvérek mind rutinosan a saját, megszokott helyük felé
igyekeztek, és szinte oda se figyelve lépték át a hatalmas repedést a
bejárattól pár méterre.
A tömegből azonnal kiszúrtam Grovert, aki
boldogan mekegett a mellette ülő Percynek. Én megindultam feléjük, de Annabeth
egy határozott szorítással maga mellett tartott, és célirányosan vitt egy
bizonyos asztal felé, a bejárattól számított hatodikhoz, közvetlenül a hatalmas,
fehér, kőkör mellé. A körben magas tűz csapott a nyitott tető felé.
- Minden félisten a saját asztalához ül, ha
megszeged a szabályt, büntetés jár. Gyere, ülj csak le, és ismerkedj meg a
többiekkel – intett körbe az asztalnál, ahol már hatan ültek; két lány, és négy
fiú. Az egyik srác szemüveges, magas és vézna volt, beesett arcokkal, sötét
szemekkel, világos bőrrel. Malcolmként mutatkozott be, és kedvesen érdeklődött
a hogylétem felől, mondván hallotta a „vadkan-incidenst”.
- Nekem erről nem beszéltél – rótt meg Annabeth
azonnal, majd féltőn vizslató szemeit végigfuttatta rajtam, és elégedetten
megnyugodva vette tudomásul, hogy külsérelmi nyomát nem látta az esetnek, így
nem is aggódott.
Aztán ott volt még Beth is, akinek göndör
tincsei aranyos dzsumbujban álltak szanaszét, félig afroamerikai származású
lehetett, mert kifejezetten szép barna árnyalata volt a bőrének. Mellette
Briana mosolygott megállás nélkül, aki szőkésbarna tincseit csavargatva
pislogott az Apolló csapat felé; aztán Clark, az egyiptomi származású fiú
beszélt valami harci fogásról Frednek, a bozontos, vöröses hajú óriásnak.
Malcolm másik oldalán Kaden gubbasztott feltűnő csendben. A szorosan mellettünk
lévő asztal is hozzánk tartozott, de nem volt alkalmam odamenni, és megtudni ki
kicsoda.
Mielőtt igazán nekikezdhettünk volna az
étkezésnek, éppen azután, hogy megtelt az étkező, mindenki felállt, és
odasereglett a hatalmas tűzhöz a tányérjával együtt. Zavartan követtem
Annabeth-t, aki egy tőlem fél fejjel magasabb, velem korú fiúval beszélgetett,
aki úgy tűnt egyedül van a saját házából. Sötét bőre volt, mintha már az őseit
is a nap barnította volna, mogyoróbarna szemekkel, bozontos hajjal és széles
mosollyal. Úgy tűnt régebb óta barátok, és nem akartam megszakítani a kellemes
baráti csevejt, de semmit sem értettem.
- Oh, ne haragudj, Aletha – ragadott meg
Annabeth, és félkarral átölelt, miközben a másik kezében a tányérjával
lavírozott a tömegben. – Egy kis adag ételt mindig felajánlunk az isteneknek.
Imádkozz hozzájuk, meg ilyesmi. Szeretik, és jobb kedvük lesz tőle, és ha
eleget ajánlasz fel, megkedvelnek – kacsintott rám, majd egy hangos Nico
megszólítással az ismeretlen fiú felé fordult.
Bizonytalan léptekkel álltam meg a magasra
csapó lángok bölcsője mellett, kezemben az ételemmel; rizs, egy kis hús, meg
krumpli. Egy pillanatig csak néztem a tüzet; összeakadt a tekintetem egy
vöröses hajú, kedves arcú lánnyal, aki csendesen ült a tűz mellett, és az
áldozatokat bemutató félisteneket nézte, arcán szelíd mosollyal. Őt nézve, a
lángok mellett állva otthon éreztem magam, biztonságban. A lehető legjobb
helyem.
„Egyszer,
hadd találkozzam veled… Anya! Kérlek. Cserébe itt van az ételem” – fogalmaztam
meg fejben, szorosan lehunyt szemekkel. Fogalmam sem volt, hogyan kell
imádkozni egy ókori görög istenhez, nem hogy egy tucathoz, vagy egy kisebb
hadseregnyihez. Így mondtam, amit jónak láttam.
Amikor visszaültem az asztalhoz, Annabeth
elém tolta a poharam.
- Arra kérted Athénét, hogy egyszer
találkozhass vele, jól mondom? – kérdezte szelíden, mint egy naiv, kiszámítható
kislánytól a karácsonyi kívánságlista első helyezettjét.
- Igen. Olyan fura, hogy soha nem láttam, azt
sem tudom, hogy néz ki. Azt hittem itt jobban érzem magam, hogy majd itt se
találkoztak velük az emberek, de nem jobb – húztam el a szám szomorúan,
belegondolva a mélyen belül fájó igazságba.
- Először mind ezt kértük. De hidd el, idővel
megszokod. És ez hozzá a legközelebbi hely, ahol lehetsz. – Annabeth
megsimogatta a vállam, majd az újratöltődött poharát magasra emelve szót kért
az asztaltársaságtól. – Alethára. Az istenek hoztak a Táborba!
- Az istenek hoztak! – ismételték a többiek, és felém emelve a poharukat
nagyot kortyoltak. Fülig vörösödve, bárgyúan nevetve követtem a példájukat,
majd végignéztem a testvéreimen, és a soha boldogabban érzés mámorában
lubickolva elkezdtem a vacsorám.
Kedves Lili és Fruzsi,
VálaszTörlésMa kivételesen volt "pár" szabad órám, ugyanis a betegség miatt huzamosabb ideig az ágyamat nyomom még. Ennek ellenére imádtam a részt, amiben szerencsére már több párbeszéd volt. Nálam már az emelte a rész fényét, hogy Percy és Annabeth is megmutatkozott benne, na meg ott van Nico is... :*
És úgy tűnik a Fred névhez már örökké az ír vörös haj fog társulni, akár Weasley, akár nem. :)
Az istenek vigyázzanak rátok,
Réka
Drága Réka,
VálaszTörlésOlyan kis tündérbogárvirágszál vagy, hogy mindig írsz! :3
De most komolyra fordítva a szót, nagyon rendes tőled, hogy mindig szánsz ránk időt és elolvasod a bejegyzéseket. A véleményeket, kommenteket (és bókokat amik nagyon nagyon jól esnek) meg pláne köszönjük :D
Hát igen, ebbe azért már sikerült több párbeszédet beletuszkolni, de még ezen is dolgozunkxD
Még egyszer köszi és gyógyulj meg hamar! :)
Ezer cuppanós puszi,
Lili (és Fruzsi, aki szerintem még mindig a takaró huzatával babrál valamit egy messzi messzi galaxisban)
Sziasztok lányok... megint!
VálaszTörlésRájöttem, hogy jó lesz ez a hétfői friss, ugyanis kedden nem 8-kor van az első órám (kivételesen), így talán tudok is Nektek komit hozni.
Ezt a fejezetet elolvasván, arra jutottam, hogy valószínűleg a hely megismertetése volt a célotok. Én ugyebár az összes magyarul megjelent Rick Riordan istenes könyvet olvastam, így sok újat nem mondtatok, de azok számára, akik csak a filmet látták, ez bizonyára fontos, és figyelmes tőletek, hogy gondoltok rájuk is. Alaposan, jól lefestettétek a környezetet, és a múltbeli események ismertetése sem volt unalmas. Bár én lehet, hogy egy hatalmas spoilert kinyomtam volna valahová, hogy az 5. könyvet még nem olvasó rajongók lelki békéje rendben legyen.
Aletha belevaló csajszinak tűnik, szimpatikus számomra. Örülök, hogy egyre több szereplő, Liliom, Mr. D, Percy felbukkantak benne. (Percy és Annabeth jelenete különösen tetszett) Annabeth nekem nem volt eléggé kíváncsi, több faggatózást vártam volna tőle azt illetően, hogy hogy-hogy tudta kicsodamicsoda, de nem került ide. De gondolom, erre később részletesebben kitérünk, és szándékosan maradt ki a velős magyarázat.
Alapvetően megint csak tetszett a rész, és kíváncsaian várom, miket tartogattok a folytatásban!
Sok sikert és kitartást a sulihoz! Csak így tovább a blogvilágban!
Ölel Titeket, FantasyGirl