SZIASZTOK,
Köszönjük a kommenteket, és feliratkozókat. Kellemes olvasást!
Lili&Fruzsi
HARMADIK FEJEZET
Az
érkezésemet követő napokban belevetettem magam a felzárkózásba. Reggelente, még
reggeli előtt gyorsan futottam pár kört, lent az arénában néhány Árész félvér
társaságában, hogy felébredjek, majd részt vettem az összes lehetséges órán. A
szabadidejében Percy kardleckéket adott, és elmentem Aktaión óráira is; három
nap alatt többször másztam meg a lávafalat, mint bárki más a Táborban. De a
nyilazás alapjait is elsajátítottam, eljutottam arra a szintre, hogy megüljek
egy pegazust, és az ne dobjon le a hátáról. Elkezdtem a tőrforgatást is, és
benéztem ugyan a kovácsokhoz is, de a benti döglesztő hőség miatt a küszöböt
sem léptem át.
Mindenki
szívesen segített felzárkózni a többiekhez a korosztályomból. Aktaión vívásban,
kardozásban és tőrforgatásban állt rendelkezésemre, Annabeth a mitológia
kevésbé ismert részeit, és újkori történéseibe avatott be esténként, vacsora
után, Percy bármikor kiállt ellenem egy szál karddal, pajzs nélkül – soha nem
tettem benne kárt -, Kheirón a nyilazásban, ügyességi feladatokban próbált jó
tanácsokkal ellátni, és ha az ideje engedte, a gyógyítás mesterségébe is
szívesen elkalauzolt. Növényeket mutatott, amiket segítségül hívhatok,
elmondta, melyik mérgező és melyik nem, és trükköket mutatott vészhelyzet
esetére. Alapvető dolgokat, amik hasznomra válhatnak.
Esténként,
miután a legtöbben lefeküdtek, vagy esti foglalkozást találtak maguknak,
Annebeth és én néhányszor kiültünk az Athéné ház nappalijába, vagy az étkező
tornácára. Egyszerű nővérekként beszélgettünk, mintha teljesen normális életet
éltünk volna. Percy és Annabeth kapcsolatát veséztük ki, egészen az első
küldetésüktől kezdve, miközben Anna egész végig afelől aggodalmaskodott, hogy
mennyire sikerül felvennem a Tábor ritmusát, beilleszkednem a héroszok közé. A
többi féltestvéremet is megkedveltem, egész jól kijöttem velük, de Annában
valahogy rátaláltam arra a testvérre, aki mindig hiányzott az életemből. Aki
terelgetett volna, és kijárta volna előttem az utat a suliban, vagy a
szülőknél, aki úttörőként ment volna előttem, kezében lámpával, hogy mutassa
nekem az utat. De végül is jobb később, mint soha.
-
Hasadra süt a nap! – veregette meg a vállam egy hideg kéz, mire morcosan húztam
magamra a takarómat, és fúrtam a fejem a párnámba. Ugyan szerettem volna beérni
a többieket erőnlétben és ügyességben is, a napokban túlhajszoltam magam, és
kezdtem megérezni a fáradtságot, amire figyelmeztettek, hogy előbb vagy utóbb,
de utolér.
- Ne lustálkodj
sokáig, még páncélt és sisakot kell neked szereznünk – szólt rám Annabeth, majd
Beth vékony, barna ujjai lerántották rólam a takarót. Ő is akkor kelhetett ki
az ágyból, fekete tincsei szanaszét meredeztek rendezetlen kontyából kilógva,
miközben álmos, de felettébb kárörvendő vigyorral markolta fel a takaróm.
-
Nyomás ki az ágyból, nyerni akarok! – vigyorgott. Leugrott az ágy széléről, ahová
felmászott, majd eltűnt.
- Mi? –
nyögtem erőtlenül.
- A
verseny miatt van így felpörögve – magyarázta Annabeth.
-
Milyen verseny miatt? – értetlenkedtem, és megpróbáltam ülésbe tornázni magam.
- Hát
nem mondták? Az istenekre, ezek az ütődöttek lassan még felöltözni is
elfelejtenek, ha valami vetélkedő közeleg – háborgott, én pedig ahelyett, hogy
szóvá tettem volna, hogy ő is beszámolhatott volna a közelgő eseményekről,
inkább türelmesen vártam, hogy végre kiderüljön miről is van szó.
-
Havonta megrendezik a „kapd el a zászlót” – kezdte, nekem pedig bevillant, hogy
hallottam már erről beszélni a többieket –, ami egy stratégiai játék. A győztes
háborúk istennőjének gyermekeiként legtöbbször a győztes oldalhoz tartozunk, de
mindenkinek vannak gyengébb pillanatai.
A felkiáltás
után mindenki elhallgatott. Percekkel később tudtam meg, hogy a – számukra –
megszokott két csapat egymás ellen típusú játék helyett ezúttal istenenként
játszunk, és mindenkinek egyetlen zászlót kell keresnie, és elvinni azt
Kheirónhoz.
Fél
órán belül mindenki menetre készen állt, felöltözve, bemelegítve, páncélban,
karddal az oldalukon, vagy tőrrel a kezükben, kivéve engem. A kardom ugyan az
oldalamon lógott, de páncélzat híján csak toporogtam egy helyben.
Amikor
az erdő előtt állva Kheirón magyarázatát és a szabályokat hallgattam, egyszer
csak Malcolm pattant mellém, és zörögve-csörögve rám erőszakolta a páncélomat.
Alig egy perccel később mindenki az erdőbe vetette magát.
Alig
három perc alatt vesztettem minden testvéremet szem elől, és percekkel később
már mindenki más is eltűnt a látóhatáromról.
-
Basszus. Hát ezt nem így képzeltem – motyogtam magam elé szusszanva egyet egy
nagyobbacska sziklánál, majd visszafelé kezdtem el bolyongani. Azzal a
fordított logikával indultam neki, amikkel a diák a tanárokhoz viszonyul, és
bíztam abban, hogy valahová az erdő szélére helyezték a zászlót, mondván, hogy
úgyis beljebb keresi mindenki.
Ógörögül
káromkodva botladoztam kiálló gyökerek és letört gallyak közt, végig arra
készültem, hogy amint meglátok egy Athéné-kölyköt mellészegődöm, és el se
engedem a játék végéig. Közben Malcolm határozott utasítása visszhangzott a
fejemben: Szerezd meg a zászlót, és fuss!
Recsegés,
ropogás; valaki az erdő mélye felöl közeledett, méghozzá sietve és szuszogva.
Egy bokor mellé húzódva, meggörnyedve figyeltem az egyelőre lélektelen erdőt,
és fejben gyorsan megpróbáltam végiggondolni, mennyi ideig tébláboltam egyedül.
Minimum egy órára tippeltem, de valójában gőzöm sem volt.
Egy
magas, szikár, izmos alak jelent meg két fa között, és a kardjával csapott le
egy ágat, hogy zavartalanul rohanhasson tovább. Magassági előnyét kihasználva
lazán lehagyhatott volna néhány hosszabb lépéssel, és majdnem sikerült is neki.
Ösztönszerűen rohantam utána, és mikor úgy éreztem a futással nem fogom
megállítani az idegen, Árész-jelképekkel teletűzdelt srácot, aki a Tábori
jelképes zászlót szorongatta a bal kezében.
Fogalmam
sincs, milyen ösztön súgta azt, hogy tegyem meg, de hirtelen felindulásból
elrugaszkodtam, és lábaimat a csípőjére kulcsolva a hátára ugrottam. Megingott
ugyan egy pillanatra, de nem lassított.
- Mégis mi a jó büdös Tartaroszt művelsz,
szállj le a hátamról, gamóto! –
üvöltötte, de rendíthetetlenül rohant előre, mintha a súlyom – fegyverestül,
páncélostul – meg se kottyant volna neki.
Megpróbált
lerázni, de átkaroltam, és kapaszkodás közben próbáltam kitépni a kezéből a
zászlót, de esélyem sem volt.
-
Szállj már le, te mikro tsimpoúri! –
folytatta az óbégatást, miközben újra és újra kitépte a kezemből a textilt.
-
Gyerünk Tia, ne hagyd magad, tépd ki a kezé… theoí! – sipította valaki a háttérben, miközben dulakodás hangjai
ütötték meg a fülöm. Fém csattant fémhez, vas ütődött páncélhoz, gallyak törtek
és azt hiszem jó pár csont is, legalábbis az ordítások ezt mutatták.
- Vedd
el a zászlót, Tia!
A másik
csapat a lóként használt srácot biztatta, görög káromkodások közepette.
A
következő pillanatban kiértünk az erdő elé, Kheirón és Aktaión békésen
beszélgetve vártak minket, de az őket fogadó képre nem voltak felkészülve. Nem
arra számítottak, hogy egy magas, botladozó srác bukkan fel, nyakában egy
makacsul követelőző lánnyal, akik alapvetően épkézláb, talpraesett emberek
voltak.
A srác
hangosan, ógörögül káromkodott, olyan folyékonyan, ahogy az akkori emberek is
megirigyelték volna; én pedig minden áron a zászlót akartam kicsavarni a
kezéből, de úgy szorította, mintha vasból lett volna a marka.
Nem
kellett sok, és az utánunk rohanó csapat is kirobbant a térre, ahol kavicsok
csikorogtak a lábak alatt, por szállt fel a levegőbe, kisebb felhővé állva
össze.
- Elég
legyen! – ordította el magát Aktaión mély, tiszteletet parancsoló hangján, majd
kettőt tapsolt, és mindenki abbahagyta, amit csinált. A fiú is megtorpant, és
pillanatnyi bambaságát kihasználva igyekeztem kivenni a zászlót a kezéből, de ő
megmarkolta, és a lendület miatt eldőltünk, mint egy darab fa. A kavicsos,
poros föld felsértette a bőrömet a járomcsontomon, a kezemen, és miután a srác
is rám zuhant, mindenem fájt, és a vereség tűnt a legkisebb gondomnak. Minden
csontom sajgott.
Kheirón
hozzánk galoppozott, békés, nagypapás mosollyal az arcán csóválta a fejét.
- Mégis
mi a francot képzelsz, a zászló az enyém volt, te pedig elrontottad az egészet.
- Ha
azt mondom elég, akkor elég, srácok! – parancsolt ránk Aktaión, mikor válaszra
nyitottam a szám. Sajgó tagokkal tápászkodtam fel, és mire felálltam, már
Annabeth és Malcolm is az oldalamon állt.
- Miért
nem vagyok meglepve, hogy Athéné kölyök vagy? – jegyezte meg halk, ironikus
hangon a fiú, aki törökülésben gubbasztva markolgatta a zászlót, amit nehezen
megszerzett, s amit egy egyszerű csellel próbáltam elvenni tőle. – Csak nektek
lehet ilyen defektes logikátok…
-
Sebastian, pofa be – csattant fel Annabeth, kék szemei szinte szikrákat
szórtak.
- Azt
hiszem legjobb lesz, ha a béke érdekében ezúttal két nyertest hirdetünk. Az
Athéné és Árész csapat zászlaja lesz kint a következő havi játékban, övék az
első zuhany joga egy hétig! – hirdette ki az eredményt Kheirón. Gyér taps hangzott
föl, egyik tábor sem volt elégedett. Az Athéné és Árész ház nem örült, amiért
győzelmén osztozkodnia kellett, ráadásul pont a háború két ellentétes
személyiségű istenének gyermekei jártak így. A többieknek pedig egyszerűen nem
tetszett, hogy nem ők nyertek. Aphrodité lányai mondjuk jól elvoltak a
tükreikkel.
- Holtverseny?!
- Árész
és Athéné ki lesznek ám akadva!
- Csak
Clarisse meg ne tudja…
-
Sebastian őrjöngeni fog két hétig.
A
hátunk mögötti táborozó sokaság, néhány ismerősöm halk morajlása elég nagy
visszhangot csapott, többen kifogásolták a helyzetem. Az Árész ellenes csapatok
vállon veregettek, ám a háború istenének gyermekei, és barátaik lesajnáló
pillantások kereszttüzében ígértek fájdalmas halált a gondolataikon át. Ki se
kellett nyitniuk a szájukat.
- Szép
volt, hugi – veregette meg a vállam Malcolm, aki a sisakja alatt verejtékben
úszott.
Ahogy a
kabin felé igyekeztünk, hirtelen egy gúnyolódó hang ütötte meg a fülem.
- Na,
mi van, bagolyköpet, nem találtál olyat, akinek a hátára felkapaszkodhattál
volna?
A
Sebastiannak nevezett fiú szúrós pillantást vetette rám, mikor elügetett
mellettünk, és berobogott az Árész bungalóba, közvetlenül a miénk mellettibe.
-
Bagolyköpet – forgatta a szemét Annabeth. – Ettől humorosabb nem is lehetne.
Hé, Hínáragyú! – kiáltott oda Percynek, majd engem ott hagyva odaszaladt
barátjához. Mosolyogva ráztam a fejem, majd sóhajtva beléptem a kabinba, és a
nagy páncélomat egyszerű védőfelszerelésre cserélve lementem az arénába
gyakorolni.
- Velem
is kiállnál? – kérdezte szerény tesze-toszasággal egy fiú, mikor
szétkaszaboltam egy élettelen bábút. Az aréna másik végében fekvő hatalmas,
fekete pokolkutya felnézett a bronzszobor rágicsálásából, mikor új hangot
hallott, majd ahogy észrevette, hogy nem idegen közeledett, folytatta a
semmittevést. – Rég gyakoroltam.
A srác
egy, maximum két évvel lehetett idősebb tőlem, nyurga, vékony fiú volt, rövid,
sötét hajjal. Még egy ember befért volna közé, és a páncélja közé.
- Na,
gyere – fordultam felé, felemelve a kardom. Fém csattant fémhez, csizma
csúszott a poros, kavicsos talajon, lihegtünk, fel-felordítottunk. Próbáltam
alkalmazni a trükköket, amiket Percy eddig a fejembe vert, de nagyjából egy
szinten állhattam a fiúval, vagy nem volt formában, ugyanis mindegyiket kivédte,
de újakat nem láttam tőle.
- Ügyes
– lihegtem, mikor a fiú végül kicsavarta a kardot a kezemből, és a sajátját a
nyakamhoz szegezte úgy, hogy véletlenül se sértsen fel vele. Felszegett fejjel
meredtem rá. Halvány, szerényen büszke mosoly futott át az arcán, majd
leengedve a kezeit, visszaadta a fegyverem.
- Nick
vagyok – mutatkozott be.
-
Aletha… Tia – ráztam vele kezet, majd folytattuk az edzést.
Az
elkövetkező két hetet végiggyakoroltam, igyekeztem még inkább fejlődni. Nick
egyre többször társult hozzám az edzéseim alkalmával, egyre jobban
összebarátkoztunk. Sokszor már a fáradtságtól csak nevetni tudtunk, és kacagva
rogytunk össze a pálya szélén, máskor egész komolyan összeverekedtünk, egy-egy
sérülés is befigyelt. Karcolás a nyakon vagy arcon, karon vagy esetleg egy-két
bokaficam.
A tábor
harmadik hete vége felé, egyik este, miután bemutattuk az isteneknek az
áldozatunkat, fura fény villant a bejáratnál, mire teljes csend telepedett az
ebédlőre. Kint a nap már lemenőben volt, de az ajtónál villanó fény beragyogta
a tábort.
Egy
karcsú, magas női alak lépett ki a fényárból, hosszú, göndör haját egy fehér
selyemsállal tartotta távol az arcától. Göndör fürtjei angyali keretet adtak
keskeny, tekintélyt parancsoló, gyönyörű arcának, barna szemeiből áradt az
intelligencia. Fehér tógában és saruban volt, karjára aranyszínű karperecek
csavarodtak.
Annabeth
a karomhoz kapott, miközben le nem vette a tekintetét a besétáló asszonyról.
Hirtelen
mindenki felpattant, és fél térdre ereszkedve adta meg a tiszteletet az
istennőnek, míg az az asztalok közötti keskeny ösvényen a főasztalhoz sétált
Mr. D-hez, Kheirónhoz, és a szintén félve fejet hajtó Aktaiónhoz.
Kíváncsian
pislogtam fel a nőre, aki tekintélyt, magabiztosságot árasztott, mintha minden
lépésével megszentelné a tábort.
-
Athéné! – köszöntötte Kheirón, és Mr. D is legyintett felé egyet, amolyan jó, hogy itt vagy, de mikor mész már stílusban.
Az én szívem nagyot dobbant, a gyomrom összerándult, és izgatottan
izegve-mozogva leskelődtem. – Minek köszönhetjük a látogatását?
- A
történelemben – kezdte feleletét emelt hangon -, az istenek oly sokszor kérték
már a héroszok segítségét… És ezúttal ismét ezt kell tennünk. – Szemeit
végigfuttatta a csarnokon, tekintete egy pillanatig elidőzött az asztalunknál,
arcán büszke mosoly csillant.
Alig
hallottam szavait a saját vérem dübörgésétől, izgága gyerek módjára fel akartam
pattanni, és kérdéseimmel körülzsongva az anyámat megtudni mindent, amit lehet,
amíg újra el nem tűnik. A gondolataim félelmetes sebességgel cikáztak a
fejemben, de egy közülük éket vert közéjük. Mi van, ha most látom életemben
először és utoljára? Ha egy szót sem beszélhetek vele?
-
Üljetek le – intett le minket Dionüszosz, és mi le is ültünk, de egyikünk sem
mert az ételéhez érni. Bár az Árész bungaló feltűnően lazán kezelte a
helyzetet, és szinte éreztem magamon többek égetően gunyoros pillantását;
köztük Sebastianét.
- Az
Olümposz veszélybe került, kedves héroszok! Hesztia eltűnt, és a segítségeteket
kérjük, hogy az Olümposz újra a régi fényében ragyoghasson, és mi, istenek is
hazatérhessünk.
A
teremben megfagyott a levegő, és mindenki némán, döbbenten meredt az istennőre.
- Egy
istennő nem tűnhet csak úgy el! – tárta szét a karját Dionüszosz, és mintha
hirtelen érdekelni kezdte volna az eset. Feszülten pattant fel a helyéről, és
féltestvérére aggasztott tekintetében nem láttam mást, csak végtelen döbbenetet
és aggodalmat.
-
Valószínűleg elrabolták, ami hadüzenetet jelenthet az Olümposznak… Noha többen
feltételezik, hogy Árész tette.
- Ez
lehetetlen! – csattant fel egy zömök, hosszú, barna hajú lány, indulatosan
ordibálva. – Az Olümposz ugyanúgy Árész otthona, mint a többi istené!
- Üljön
le, Miss La Rue – szólt rá Aktaión szúrós, sosem látott szigorral az arcán.
- Nem!
Az apánknak ehhez semmi köze, így ő is elvesztette az otthonát! – folytatta a
lány, mire többen hőbörögni kezdtek. Az Árész-kölykök az apjuk védelme miatt, a
többiek közül pedig többen mellette, többen ellene szóltak, de Athéné egyetlen
mozdulattal teremtett rendet a félistenek közt.
- Nem
szándékozom sem cáfolni, sem alátámasztani az állítást, miszerint Árész
ilyesmire vetemedett volna. De három félvérnek mihamarabb útra kell indulnia,
és megtalálnia Hesztiát. A szenthegyet folyamatosan őrizzük, de az istenek
nélkül kiszolgáltatott, és könnyen támadható célpont.
- Van
ötlet, hogy hová vihették Hesztiát? – kérdezte Dionüszosz.
-
Sajnos egyelőre fogalmunk sincs.
- Apám
azt mondta, mostanában nagy a szörnyek mozgolódása a nyugati part mentén,
Kalifornia körül.
- Akkor
azt hiszem, legjobb lesz, ha Percy jár utána a dolgoknak. – Annabeth megugrott
ültében, mire Athéné tekintete felénk villant, és alig bírta elfojtani
mosolyát.
Percy
Annebeth-re pillantott, majd megpaskolta Grover vállát. Úgy néztek össze, mint
egy régi csapat, és ahogy meg tudtam korábban, már nem ez volt az első közös
küldetésük, amiben egy csapatként kellett dolgozniuk. Együtt nőttek fel, ez nem
is csoda. Bár nem örültek, és némi félelem is vegyült a tekintetükbe, mégis
izgalmat láttam rajtuk.
- Percy
Jackson! – szólt Athéné mennydörgő hangja. – Van egy sejtésem, hogy a lányomat
akarod majd magaddal hurcolni. És bár még mindig nem támogatom, kénytelen
vagyok arra kérni, hogy látogasd meg az Orákulumot megtestesítő lányt, és kérj
tőle jóslatot az utadra.
Percy
fejet hajtott, majd csendben elhagyta a termet. Kongó ürességet hagyott maga
után, amit ismét La Rue tört meg.
-
Megkérdezhetem, miért Árészt vádolják ilyesmivel? Ennek semmi értelme!
- Habár
szemtelenséged sérti azokat az isteneket, akik valóban az apádra gyanakszanak
ebben az ügyben, Clarisse, de természetesen megérdemlitek a választ – szólalt
fel Athéné, megelőzve a felháborodott Aktaiónt, aki saját története ismeretében
elővigyázatosan viselkedett a halhatatlanokkal. – Mint tudjátok, Hesztia
szüzességet fogadott, és a mítoszokból ismeretes, hogy Árész sosem vetette meg
a testiségeket. Sem semmit, ami ezzel kapcsolatban szóba került.
Az ezt
követő felháborodás végképp elvágta az esélyeinket egy egyszerű vacsorához.
-
Aletha.
Pontosan
tudtam, kihez tartozott a hang. Athéné gyöngéd, megnyugtató mosollyal,
összekulcsolt kezekkel állt a fa tövénél, amelyiken ültem. Hevesen dobogó
szívvel, a gyomromban táncoló pillangókkal másztam le a helyemről, és kissé
remegő térdekkel álltam meg előtte. Ösztönösen, bár kissé rezignáltam hajtottam
fejet, majd térdet előtte.
Másoknak
nem kell istenként tisztelniük a saját anyjukat. Térdelniük, valahányszor
találkoznak.
- Állj
fel, kislányom. – Az utolsó szónál remegő ajkakkal mosolyodtam el, majd
felálltam, és gyermeki rajongással a szememben néztem fel rá. Az arccsontja
hangsúlyos volt, arca befelé ívelt, annyira karcsú volt. Barnás színei igazán
görögös megjelenést kölcsönöztek neki.
-
Annyira örülök, hogy végre találkozhatok veled! – suttogtam.
-
Tudom, kislányom. Hallottalak első nap, második nap, és minden egyes nap az
életed során, mikor rám gondoltál. – Vékony, hosszú ujjaival megfogta, majd
szelíden hátradobta a hajam. – De az volt a legjobb, ha nem léptem veled
kapcsolatba. Viszont most itt vagyok, és beszélnem kell veled.
Amíg
elsétáltunk az ebédlőig, hogy leülhessünk, apáról meséltem neki. Elmondtam
neki, hogy mennyire élvezte az életét egyedül, és mennyire sajnálta világ
életében, hogy nem maradhatott vele. Nosztalgikus arcát látva neki is
hiányoztak az együtt töltött hetek és hónapok, mégsem szólt egy szót sem.
-
Aletha, nem mindenki kap kardot, vagy bármilyen mennyei eredetű fegyvert az
isteni vérvonaláról. Nem véletlenül küldtem kardot, amikor szükséged volt rá. –
Kutakodóan fürkészte az arcom, ahogy a sörpadoknál ülve belekezdett a
mondandójába. – Azért akartalak távol tartani mindettől – mutatott körbe -,
mert nem egyszerű félisten vagy, Aletha. Rólad szól a jóslat, ami rettegésben
tartott az elmúlt években.
- Mi
az, hogy nem rólad szól? – ütötte meg a fülünket Kheirón meglepett hangja. Nem
messze tőlünk, a Nagyház előtti füves területen állt, előtte Percy és Annabeth.
Athéné persze odafordult, mióta betette a lábát a táborba, igyekezett
mindannyiunkra figyelni.
- A
jóslat szerint egy Árész-gyerek vezeti a küldetést.
Kedves Lili és Fruzsi,
VálaszTörlésNe tudjátok meg, hogy a mai napon hányszor néztem fel az oldalra, arra várva, hogy fenn legyen az új rész. De ezt is megértük és még kommentelni is van időm és energiám. :)
Tehát kezdjük az elején, ahol én egy kicsit sok szóismétlést véltem felfedezni, de ez sem rontott a mű értékén.
Aztán ott volt a "kapd el a zászlót", amit szerintem minden ember- legalább is, aki Rick Riordan könyveket olvas- életében egyszer ki akar próbálni. Az ógörög káromkodásokon, csak magamban somolyogtam, meg a barátnőm kb három szót tanított meg és ebből kettőnek már most hasznát vettem… és a gamóto, mennyivel szebben hangzik, mintha azt mondanánk, hogy… szóval értitek, nem?
Athéné megjelenése kicsit meglepett. Mert bár sejtettem, hogy személyesen jön, mégis furcsának tartottam az Alethához való viszonyulását. De ez lehet csak, azért van, mert én kicsit márványszobor- szerűnek és távolságtartónak tarto(tta)m az isteneket.
És biztos vagyok benne, hogy Sebastian lesz az a bizonyos Árész kölyök. Mert bármennyire is csípem Clarisset, ezt nem szánta az ég.
Ölel titeket,
Réka
Drága Réka!
TörlésAnnyira cuki vagy hogy mindig írsz nekünk! Nagyon nagyon hálásak vagyunk a támogatásodért, a kommentjeidért és az idődért, amit ránk szánsz.
Amint lesz időm és energiám, megpróbálom majd orvosolni a hibát, illetve a következőkben jobban figyelünk majd rá. Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem!
Hát igen, tényleg szebb, azt hiszem:D A kapd el a zászlótról pedig nekem mindig a számháború jut eszembe, így lényegében azt is kipróbálhatjuk mi, halandók is. :D
Én minden istent máshogy képzelek el, természetileg is. Nem tudom Hermészt távolságtartónak elképzelni, nem illene a hozzá:D Viszont remélem a meglepettséged után valami pozitív csalódás is volt a dologban:)
Puszi, Lili&Fruzsi
Sziasztok lányok!
VálaszTörlésNocsak, már meg sem kellene lepődnöm, hogy milyen izgalmas egy fejezettel örvendeztettetek meg minket, és ami a legjobb, hogy a hossza is kielégítő! Szóval örömmel olvastam minden sorát ennek a fejezetnek is.
Örülök, hogy a reaálitás kedvéért nem akarjátok Aletha-t olyannak bemutatni, akinek a kisujjában vannak a trükkök, hanem neki is gyakorolnia kell, edzeni magát és még sokat tanulnia. A zászló-versenyeket pedig mindig is élveztem, mert van abban valami, hogy ezeknek a héroszoknak ezek az események szinte az egyedüli lehetőségei arra, hogy kipróbálják, mit tudnak, és ezért nagyon komolyan veszik. Úgy látszik, hogy a versenyszellem a lányt is elkapta, és valóban nem semmi volt tőle hogy ráugrott arra az Árész-kölyökre... Sebastianra. Harciasan küzdött lány, és ráadásul nem is képzett harcos létére. Noha megértem a fiú felháborodottságát is, én természetesem Tiának szurkoltam, mégsem hittem a győzelmében. Ugyan a döntetlen logikusnak tűnhetett volna, nem gondoltam rá, úgyhogy megleptetek. Sebastian pedig be lehet pipulva egy ideig, az biztos. A gúnyolódásán jót nevettem. Próbálkozzon csak! Ó, és örülök, hogy inkább a könyvre építetek, mint a filmre (ugyebár a Hínáragyú teljesen kimaradt onnan, ha jól emlékszem). A Nick-kel való gyakorlásnak először nem éreztem súlyát, de jó, hogy mások is mernek közeledni a lány felé, és nem kerülik el messziről, mintha valami fertőzött csodalény lenne, amiért ilyen későn bukkant fel. S az is jó, hogy Athéné-gyerekeken kívül is akadnak barátai.
Ami pedig a végét illeti, Athéné személyes felbukkanását kicsit mesterkéltnek és drámainak éreztem – bár tudjuk, hogy ezt szeretik az istenek –, és kicsit én is osztottam Mr. D „jó hogy itt vagy, de mikor mész már” gondolatát. Tudom, hogy ez önzőség Alethával szemben, de tudtam, hogy abból semmi jó sem sülhet ki, ha egy isten(nő) felbukkan. És így is lett. Az istennő eltűnésére számítottam, de csak annak hála, hogy olvastam az Olimposz hősei folytatását. Egyébként át akarjátok írni, vagy a dolog háttere ugyanaz lesz, mint a könyvekben? A vége pedig ugyan nem lepett meg, mert már alaposan körülnéztem az oldalon, de azért hatásos volt!
Szóval ez a fejezet is tetszett, és nagyon kíváncsian várom a folytatást! Csak így tovább!
Ölelés, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésIsmét köszönjük a hozzászólásod, az energiád és az időd, amit ránk szántál! A bókjaidért pedig ezer csók és ölelés száll felé két felől virtuálisan. De ha egyszer Pestre jutok, még megkaphatod reálisan is. Örülünk hogy tetszett!
Utálom azokat a történeteket, amikor minden a főszereplő génjeibe van kódolva, a levegőben lebegve zongorázás és margharitakeveréstől a hangyákkal beszélgetésig. Ő is ember, félig meddig, és még az istenek se tökéletesek. Gyerek még, tanuljon.:D
Remélem ez a meglepettség pozitív volt, és nem okoztunk neked csalódást a döntetlennel sem.:)
Nick-et először nem igazán tudtuk, hogy hozzuk be a történetbe úgy, hogy ne csak derült égből villámcsapás legyen az egész, ezért döntöttünk a lassú felvezetés eme formája mellett. Mert szerintem nem árulok el nagy titkot ha azt mondom, hogy nem ennyi volt a szerepe.
Egyikünk sem olvasta az Olimposz hőseit, így fogalmunk sincs, mi az, amibe sikerült belekapnunk:D Nem szándékozzuk átírni a dolgot, csak jól esik kicsit elszakadni az OKTV-ktől, nyelvvizsgáktól és kampányoktól.
Még egyszer köszönjük, hogy írtál!
Puszi, Fruzsi&Lili
Drága Fruzsi&Lili!
VálaszTörlésKicsit furcsa lenne már most kijelentenem a kedvenc fejezetem, de nem tudok ellene mit tenni: Nekem ez az eddigi kedvencem!
Épp a rész érkezte előtti nap gondolkodtam azon, hogy vajon mikor olvashatok tőletek újra, mire ti másnapra meg is adtátok nekem a választ, amit én ezúton meg is köszönnék. De most visszatérnék arra, hogy miért tartom ezt az eddigi legjobb fejezetnek.
Egyszerűen minden benne volt. Sebastian, aki elsőre még nem igazán nyerte el szeretetemet – tipikusan olyan Árész kölyök, akit még nem kedvelek -, de remélem hamarosan meg fogja. Nick, akiről még nem hallhattunk olyan sokat, de van egy sejtésem/reményem, hogy hamarosan fogunk. Athéné, akiről a fejezet elején méláztam, miszerint „Vajon Ő mikor kerül a képbe?”, és persze a Golden Trio. Tetszik, hogy a legtöbb ilyen fanfiction ellenére ők eddig sok szerepet kaptak, hiába nem ők a főszereplők. Az pedig kifejezetten tetszett, hogy Aletha úgy próbálta megszerezni a zászlót, hogy Sebastian hátára ugrott. Nem mindennapi megoldás, de érthető, és számomra logikus. És végre megleltem a választ arra is, hogy Hesztia miért van ennyire elől a Szereplők menüpontban.
Összegezve: Nagyon élveztem ezt a fejezetet, de ezt gondolom ti is sejthettétek, az első mondataim alapján, de attól még megírom. Remélem hamarosan olvashatjuk a következőt is! Már nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fog alakulni a küldetés, és az azt megelőző készülődés.
Ari xx
Drága Ari!
TörlésAnnyira cuki vagy!:D Úgy örülünk, hogy így tetszett a fejezet, meg a történet, meg minden. Nagyon aranyos vagy, köszönjük szépen!
Minden hétfőn igyekszünk részt hozni, ami a közeljövőben elég bajos lesz, de igyekszünk majd nem itt hagyni az oldalt hosszú időre.
Én nagyon szeretem mind a három főszereplőnket, Sebastiant különösen, így remélem neked sem lesz sokáig a begyedben:D Hidd el, igazán jó srác, legalábbis szerintem.
Ez a sztori leginkább úgy indult, hogy megelégeltük, hogy nem találtunk jó ff-t a PJ-ről, de ha neked van linked, ne tartsd vissza!
Örülünk, hogy tetszett, köszönjük hogy írtál, és szántál ránk időt és energiát. Sokat jelent ám!
Puszi, Lili&Fruzsi
Drága Fruzsi és Lili!
VálaszTörlésNem régiben találtam rá a blogotokra, de csak tegnap kezdtem el az olvasását, mert eddig nem volt túl sok időm. Személy szerint nagyon szeretem Percyt, a történetet és a barátait. Ne tudjátok, mennyire mosolyogtam, amikor megláttam életem első Percy Jackson ff-ját. Bár tudom, hogy nem róla fog szólni, csupán a világról, amiben él, izgatottan várom Tia kalandjait, no meg azt, mi lesz az Árész-kölyökkel. A részeitek izgalmasak, kellően hosszúak és rendszeresek. Lehetne ennél többet kívánni? Kétségtelenül nem.
Egyébként meg kell említenem, még mielőtt elfelejteném, hogy kiváló a szereposztás, mindegyik színészt szeretem, így az olvasás is kellemesebb, mert miközben a sorok közé bújok, őket képzelem el. Ahogy harcolnak, ahogy nevetnek... minden.
Millio puszi Xx
Dréga szerecsendio!
TörlésReméljük később sem fogunk csalódást okozni, és amennyiben időd engedi, vissza nézel majd hozzánk!:) Igyekszünk majd megtartani a hétfői részeket, de nem tudjuk biztosra ígérni.
Mi is nagyon szeretjük őket! Örülök, hogy sikerült megkönnyíteni az elképzelést:)
Köszönjük a véleményed, a bókokat, és az időd.:)
Puszi, Fruzsi&Lili
Istenem!!!! ;) *-* Nagyon-nagyon tetszik!! ^.^Minél gyorsabbi folytatást!!!<3 *-*
VálaszTörlésJuj köszönjük szépen! :3 Nagyon rendes tőled, hogy írtál és rettenetesen örülünk, hogy tetszik :D (bár bevallom van rá egy hangyabokányi esély, hogy a következő fejezet egy kicsit késni fog...de igyekszünk!) :D
VálaszTörlés