Negyedik Fejezet

SZIASZTOK,

Nem szeretnénk nagyon szabadkozni, de azt azért tudnotok kell, hogy nem lustaságból kerül fel csak most a negyedik fejezet. Mint azt oldalt is látjátok, tizenegyedikesek vagyunk, és sokszor se időnk, se energiánk nincs írni, így nem csak a felrakással, de már a megírással is döcögősen haladunk. Igyekszünk, és lesznek részek, és végig fogjuk írni, de lehet hogy ettől akár még hosszabb, váratlan szünetek is lesznek, és ezért előre is elnézést kérünk.

Kellemes olvasást!

NEGYEDIK FEJEZET

A jóslat után Annabeth, Percy, Kheirón és Aktaión is csendben álltak egy kis körben, egymáson járatták a tekintetüket, mindenki egymástól várta a megoldást. Kivéve Kheirónt, aki valami érthetetlen oknál fogva – talán a három átélt ezred teszi -, mindig tudta a megoldást.

- Mondd el a jóslatot, sorról sorra! – szólalt meg, majd két ujja közé csippentve az állat, elmerengve nézett Percyre. A fiú meglepett és kissé értetlen tekintetében csodálkozás villant, majd elüresedő szemekkel felidézte magában a sorokat.

- Árész sarja kerekedik majd fel, Küldetése bölcsességet is követel – kezdte, de Aktaión közbevágott, és mesterére nézve, hangosan gondolkodott.

- Akkor egy Athéné-kölyöknek is mennie kell. – Szeme anyámra esett, aki némán, szigorúan állt, hegyes álla miatt talán szigorúbban, mint akart. Aktaión félve tartott kis szünetet, de megtorlás híján folytatta. – Ritka, hogy az Orákulum a partnereket is megjósolja. Pláne, ha két különböző oldalon álló istenről van szó.

- Percy, folytasd, kérlek – szólalt meg Athéné.

- Enyveskezű társuk kíséri őket útjukon, Amíg a láng ki nem gyúl ismét az Olümposzon. Három hős életének tusája, Bízva lészen a három Párkára – fejezte be Percy, mire néma, feszült csend lett.

Amíg mi a szavakat emésztgettük, és Kheirón fel s alá mászkált egy három méteres szakaszon, maga elé meredve dörzsölgette pofaszakállát, Grover is befutott, és azt kérdezgette, mikor indulnak.

- Nem indulunk, Grover – felelte Percy. – Árész-kölyöknek kell mennie.

- Hála az égnek – folytatta Annabeth. - Egy életre megutáltam a küldetéseket azok után, amiken keresztülmentünk.

- És ez teljesen jogos is, de ez nem hangzik túlzottan nagy bulinak – ölelte át barátnőjét Percy, félő pillantásokkal kutatva Athéné arcát, aki rezzenéstelenül figyelte a jelenetet. A szemében némi vidám csillanást véltem felfedezni, de a szája meg se mozdult.

- Nem szándékozom még egyszer hátizsákból élni, napokig-hetekig. Hagyjál békén – csapott a fiú vállára, majd békés mosollyal az arcán nézett fel rám. Karon fogta barátját, majd intve a félig kecske Grovernek is, és magunkra hagytak bennünket.

- Kheirón – szólította meg Athéné a kentaurt, aki még mindig elmélkedett, és egy szót sem szólt, de anyám hangjára kíváncsian emelte fel a fejét. – Ismered Aletha jóslatát, jól mondom?

- Természetesen – felelte a férfi, futó pillantást vetve rám, mintha a jóslat az arcomra lett volna írva. Egy percig csak nézett, majd a megvilágosodás szinte felcsillant az arcán, ha nagyon megerőltettem magam, még a villanykörtét is láttam a feje fölött. Aktaiónnal értetlenül néztünk egymásra, majd a két, rébuszokban beszélő halhatatlanra.

- Ez kell, hogy legyen – suttogta, alig hallhatóan. – Azt hiszem – nézett rám Kheirón -, itt az idő, hogy meglátogasd az Orákulumot.

A szoba, ahová beléptem egy barátságos, színes hálószoba volt, baldachinos ággyal, festményekkel a falon, és félkész szénrajzokkal körbe-körbe a padlón. A hatalmas ablakok előtt hosszú, földig érő sötétítők lengedeztek a gyenge szellőben, ami az aprócska résen beszökött a szobába.

- Hahó! – szóltam bátortalanul. Ötletem sem volt, mire kellene számítanom. Az ablakhoz lépve láttam az anyámat, aki még mindig Kheirónnal és Aktaiónnal folytatott társalgást, és csak rám vártak.

- Hé! – Az ajtóból nem lehetett látni, de egy kis beugró részből egy ajtó nyílt, ami alighanem egy tágas gardróbot takart. Egy vöröshajú, kedves arcú lány köszönt rám, karcsú alakja, kék szemei, és barátságos mosolya volt. A kezei könyékig festékesek voltak, a kezében egy ecsetet pörgetett. A tábor narancssárga pólóját viselte, meg egy egyszerű farmert. – Ma már te vagy a második. Neked is jóslat kell, mi?

- Olyasmi.

- Akkor ne habozz; kérdezz! – szólított fel, majd leült az ágy szélére, törökülésben, és nagy, kék szemeivel meredt rám.

- Anyám azt mondta, van rólam egy jóslat. Tudnom kell, mi az.

A lány lehunyta szemét, majd mikor kinyitotta, kék íriszek helyett az egész szemgolyója zölden izzott, vöröses haja mintha elektromossá vált volna kezdett lebegni a semmiben, miközben a háta kifeszült, és felemelkedett néhány centimétert. Meglepve, és kissé megijedve ugrottam hátra, tágra nyílt szemekkel és vadul kalapáló szívvel meredtem az Orákulum szellemével gazdagodott lányra. Fogalmam sem volt, normális-e ez így, vagy valami baj van; szívem szerint azonnal ordítottam volna, de a torkom száraz lett, és futás helyett megmerevedett tagokkal álltam a szoba közepén.

- Ősi harc, mely már igencsak közeli – kezdett bele monoton, robotszerű, reszelős hangon -, A legbölcsebb életét is követeli. Az ő utolsó leszármazottja lesz, Ki végül anyjáért mindent megtesz. – Hirtelen eszembe jutott, hogyan fogadtak itt a táborban; „évek óta nem érkezett Athéné-gyerek a táborba”. – Hosszú út előtt áll, Ki kell állnia ezer próbát. Az Olümposz végső háborúja veszi majd kezdetét, Mikor Athéné legifjabb leánya megmenti Árész becsületét.

Az utolsó sor egyértelműen arra utalt, amit az anyám nemrégiben mondott arról, hogy mindenki Árészra gyanakszik Hesztia eltűnésével kapcsolatban. Tehát a soron következő küldetés, amelyre első körben Percyt akarták küldeni, engem is érint.

Az udvaron Kheirón Mr. D és Percy társaságában várt rám a ház előtt. Az öreg kentaur arcára nézve, úgy tűnt már kezd belefáradni a folytonos világmegmentési akciók szervezésébe, amire ezáltal a munka által kárhoztatott. Dionüszoszt azonban egy pillanatig sem izgatta az újfent kialakult probléma, vagy annak megoldása. Leginkább egy képesújság böngészésével volt elfoglalva, amit már egy ideje a kezében gyűrögetett, arra várva, hogy végre szemügyre vehesse. Percy Jackson viszont nem tűnt sem fáradtnak, sem pedig unottnak. Ellenkezőleg. Olyan sebességgel kerülgette a két tanárt izgatottságában, mintha valaki épp üldözné. Pár percig elcsevegtünk a semmiről, olyan udvarias, se füle-se farka beszélgetés volt ez, ami megtöri a kínos csendeket, vagy feloldja a hangulatot. Kitölti az időt, amíg nem indul be a történés vagy beszélgetés.

A következő pillanatban Aktaión tűnt fel egy igen kedves ismerősöm társaságában, akit nem rég volt lehetőségem megismerni. A tanító határozottan szorította Sebastian vállát, aki minden erejével azon volt, hogy a lehető legközömbösebb képet vágja, de nem akart sikerülni neki. Majd szétrobbant a dühtől. Kheirón egy pillanatra elhallgatott és érdeklődve pillantott rájuk.

- Jól van, most már elengedhetsz – sóhajtott idegesen az Árész kölyök és megpróbálta kitépni magát a férfi szorításából, nem sok sikerrel.

- Ne vágj már ilyen fancsali képet - szólt rá Aktaión erőteljesen. Ekkor már Percy is lefékezett. – Örülj neki, hogy nem zártalak be valahova. Az istenekre mondom, még egy ilyen dühkitörés, és egy hétig nem látsz napfényt, öcsi!

Sebastian ingerülten vállat vont. A fejét lehajtotta, így a haja előrebukott a homlokán eltakarva a szemét.

- Mi történt már megint? – forgatta a szemeit Mr. D.

- Sebastian megfenyegette az egyik táborlakót, hogy letépi az arcát és ledugja a torkán – magyarázta Aktaión.

- Na, de Mr. Wanshick… - csóválta a fejét az isten, a hangjában pedig túlerőltetett rosszallás lapult. Kicsit sem érdekelte, mi történik a sráccal, vagy azzal, akit megfenyegetett, de a körülötte állók azt várták el tőle, hogy helytelenítse a fenyegetőzést a táborban.

- Warwick – szúrta közbe Sebastian. Azt a lenéző flegmaságot, amit az arcára erőltetett, nehéz volna szavakkal leírni. A bugyuta, B kategóriás tinifilmekből szalajtott, ellenséges, focicsapat kapitányok arcán látni hasonlót, de azok színészek, és el kell játszaniuk, hogy a szüleik tele vannak pénzzel, és övék a világ.

- Az mindegy. Már így is sok van a rovásán. Legutóbb túl elnéző voltál vele Kheirón, mikor azzal a Hermész kölyökkel elemelték a Hermész szobor bronzlantját.

- Csak hogy tisztázzuk: én csupán jelen voltam, mikor ő lenyúlta… És másnap vissza akartuk tenni. – Végre sikerült elérnie, hogy Aktaión elengedje a vállát. – Ami meg a mait illeti, megérdemelte volna a kis rohadék. Apám ellen kezdte uszítani a táborlakókat!

- De megfenyegetni valakit, hogy letéped az arcát… - sóhajtott Kheirón.

- Mintha ez egyáltalán kivitelezhető lenne - jegyeztem meg.

- Ha szükségem lenne a fantasztikus tanácsaidra okoska, feltétlen szólok, de addig is megtennéd, hogy arrébb ugrándozol innen – förmedt rám, és szemében tartaroszi láng lobbant a dühtől. Esküdni mertem volna, hogy egy pillanatig még vicsorgott is, mielőtt rendezte volna arcvonásait, és néma tekintetével kívánt volna az Alvilág legmélyebb bugyrai alá.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy a kedves drága Sebastiannak nem ártana egy pszichológus? – néztem Aktaiónra ártatlan szemekkel, mire ő megengedett magának egy széles, kedves mosolyt. Úgy állt Sebastian mellett, mintha bármelyik percben ráugrana. Védekezésre készült.

- Neked meg nem ártott volna otthon maradni, bagolyköpet, hogy továbbra is kimaradhass a mi harcainkból!

- Ha nem tűnt volna fel, síkagyú, én is ehhez a világhoz tartozom, és arról pedig nem tehetek, hogy mindezidáig a tábornak még csak a létezéséről se tudtam!

- Ó, jaj, brühű – fintorgott, szarkasztikus sírást mímelve. - Mindjárt megsajnállak, amiért tudatlanul fürödhettél egész életedben, az aranykádadban.

- Tudtam, hogy kicsit visszamaradott vagy agyilag, de azt azért reméltem, hogy legalább annyival tisztába vagy, hogy a normális élet nem egyenlő az aranykáddal.

- Na jól van gyerekek, elég legyen! – szólt közbe Kheirón mennydörgő bölcsességgel a hangjában. – A tábor nem egymás pocskondiázásról szól, hanem arról, hogy megvédjük az isteneket, ha tudjuk, és mikor ennek eljön az ideje, fel legyetek rá készülve.

Utolsó, utálattól fröcsögő pillantást vetettünk egymásra Sebastiannal, majd mély levegőt vettünk, és míg ő fújtatva, feltűnési viszketegségét hangsúlyozva fújta ki, én lassan és nyugodtan tettem.

- Sebastian, ha már ennyire apád védelmére akartál sietni – szólalt meg hirtelen anyám, hangjából most is a merev eleganciát sugározva; Sebastian kihúzta magát, és bár semmi kedve nem volt éppen az én anyámmal beszélni, az apja úgymond ellentettjével, mégiscsak istennővel állt szemben, így megemberelte magát. – Azt javaslom, menjen ő a küldetésre Percy helyett.

- Micsoda? – döbbent le a fiú. Nagyra kerekedett szemeit az anyámra biggyesztette. – Nem Percy megy Hesztiáért?

- Nem – szólalt meg ezúttal az érintett is, aki Aktaiónnal ellentétben, a jobb oldalamon állt, és előzőleg roppant jól szórakozott a fiú mentális problémáin. Híres volt arról, hogy nem ápolt túl jó viszonyt az Árész-kabin tagjaival, így abszolút megértette az álláspontom. – A jóslat szerint egy Árész-kölök megy érte, én pedig mind tudjuk, nem…

- Mekkora szerencse! – vágott a szavába Sebastian, mire Aktaión lekevert neki egy taslit. Kedvem támadt megölelni a férfit.

- Viszont már most készülj fel lelkiekben, Silvester, hogy…

- Sebastian – szólt közbe a megszólított szemét forgatva.

- … Alethát is viszed. És válassz magad mellé egy Hermész-kölyköt is, mert a jóslat szerint rá is szükséged lesz – közölte Mr. D., majd egy nemes mozdulattal hátraarcot vágott, és elsétált Athéné mellett, egyenesen a Nagy Ház felé.

- Miért épp téged? – fordult felém hirtelen Sebastian, szemei még mindig villámokat szórtak… Vagy épp engem felnyársalni készülő véres matchete-ket.

- Úgy tűnik, a sorsod összefonódik Aletháéval – szólalt meg újra Athéné, és megkerülve Percy-t mellém lépett. Büszkén felszegett állal, teljes lelki nyugalommal állta Warwick tekintetét. – Róla már régebb óta szól egy jóslat, ami most beteljesülni kényszerül, és egybevág a te jóslatoddal. Percy, beavatnád kérlek? – nézett Percyre, aki ismét elszavalta a jóslatát.

Sebastian még bőven emésztgette a szavakat, amik a sorsára törtek, mikor Aktaión, akinek keresztbe font karjain csak úgy dagadtak az izmok megkérdezte:

- És? Tudod már, kit viszel magatokkal?

- Nick-et. Az biztos – motyogta maga elé, és önteltségét, mintha a szél fújta volna tova. Üres tekintettel meredt maga elé, mikor hátat fordítva a kabinja felé somfordált.

- Árész minden gyereke ennyire…? – kezdtem meg sem várva, hogy hallótávolságon kívülre érjen.

- Igen. Általában igen – vágta rá Percy nevetve, meg sem várva, hogy befejezzem a mondatot. – De ne aggódj, idővel megszokod.

- Hát, egyelőre van egy olyan megérzésem, hogy ha sok időt kell együtt töltenünk, akkor valamelyikünk apró darabkákban fog csak visszatérni a táborba.

- Hát én neked szurkolok – veregetett vállba gyengéden Aktaión. – De ha ez megnyugtat Aletha, amíg távol vagytok legalább lesz időm kitalálni valami ütős büntetést ennek a kergének, amiért állandóan fenyegetőzik.

Be kell valljam, ettől máris jobb kedvre derültem. Viszont mikor tudatosult bennem, hogy talán heteken át kell keresnem Hesztiát egy ilyen marha táraságában, legszívesebben kútba vetettem volna magamat.

Visszatérve a bungalónkba egy darabig csak szenvtelenül meredtem a holmijaimra, és próbáltam kitalálni, miket kéne bepakolnom egy ilyen útra. Mennyi ruhát, mennyi cuccot, mennyi kaját? Egyáltalán ebben az esetben mit takar a ruha, és mit takar a cucc?

Briana sietett a segítségemre első körben; a nagyszobában álló hatalmas beépített szekrényből kivett egy nagyobbacska hátizsákot, hozzá hálózsákkal. A polcokon kismillió elem, rengeteg elemlámpa, bicskák hada, kötélkupacok, és üvegek sorakoztak, több más holmi mellett.

- Válogass kedvedre, ha kifogynánk, Árgus hoz a városból utánpótlást, szóval tényleg bátran. És miután fogalmad sincs mire számíthatsz, azt javaslom mindenre készülj fel – veregetett hátba kedvesen, majd az ajtó mellett várakozó barátjához ugrált, és már mentek is a dolgukra. – Ja, és a lányszobában is van egy szekrény, ott a női holmikat is megtalálod, ha szükséges – kacsintott rám sokat tudó mosollyal az arcán, mielőtt végleg eltűnt volna a szemem elől. Percekig egyedül maradtam; jobban mondva néhány fiú a másik szobában nevetgélt, és azt hiszem valamit el is törtek, mert hangos reccsenés után feltűnő csend támadt.

- Én a helyedbe nem pakolnék be annyi cuccot – hallottam az ajtó felől egy ismerős hangot. – Sokat fogunk gyalogolni.

A hang irányába fordultam és megpillantottam a nyurga Hermész kölyköt, amint vidáman az ajtófélfának támaszkodik. Ahogy azt már megszoktam tőle, a pólója legalább két számmal nagyobb volt a kelleténél, az arcán, pedig mint mindig most is olyan széles és ravasz vigyor ült, hogy akaratlanul is azt feltételeztem róla, hogy valami rosszban sántikál. Hiába tudtam, hogy a vékony fiú még a légynek sem ártana, kivéve, persze ha az említett légy birtokában lenne valami számára nélkülözhetetlennek vélt tárgy.

- Hello Nick – köszöntöttem a hívatlan vendéget, majd ismét a szekrény felé fordultam. Két elemlámpát, egy nagyobb és egy kisebb bicskát is eltettem a táska különböző zugaiba,

- Szolgálatára Tia hercegnő – hajolt meg előttem szórakozottan, majd odalépett hozzám, és néhány üveget is magához vett. Mielőtt figyelmeztettem volna, hogy a jelenlétemben történő lopás talán nem a legjobb módja, hogy megszerezze a cuccaimat, közölte, hogy feltölti őket az ebédlőben.

- Szóval te jössz velünk – mosolyogtam rá, egy-két perccel azután, hogy visszatért az immár teli flakonokkal. Hármat vitt a nagyobbak közül, és kettőt a kisebbekből; míg az előbbieket üdítővel töltötte meg, az utóbbiak egyikét nektárral, a másikat pedig ambróziával. Azt mondta, sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükség.

- Személyesen. Sebastian megjelent pár perce és közölte, hogy pakoljak, mert engem visz magával megmenteni az Olimposzt – húzta ki magát büszkén, miközben bepakolt a táskámba.

- Milyen figyelmes, hogy előtte megkérdezett… - dünnyögtem magam elé.

 – Félreértesz. Be kell valljam, engem még sose vitt magával senki egy küldetésre sem. Gondolom fel tűnt, hogy nem vagyok az a hősies alkat. Szóval most legszívesebben táncra perdülnék és dalra fakadnék örömömben.

- Akkor tedd azt.

- Valójában már megtettem, csak Aktaión rám szólt, hogy én takarítom az egész tábort egy hétig, ha nem hagyom abba a kisebbek ijesztgetését.

A nevetésemet többé-kevésbé elnyomta a fiúk őrült őrjöngése a hálószobájukból, és bár felettébb kíváncsi voltam, mit sikerült tönkretenniük, nem akartam rájuk rontani, vagy Nicket magára hagyni.

- Mit gondolsz, veszélyes lesz?

- Van egy olyan mondás itt köztünk, hogy nincs olyan küldetés, ami ne követelne áldozatot, vagy ne lenne veszélyes. Szóval ja. Remélem az lesz – vigyorgott.

Habár én szerettem volna egy darabban hazatérni, nem láttam túl nagy esélyét.

Minden korábbi tanulmányom azt bizonyította, hogy a görögök jóslatai általában beteljesültek, legalábbis a hősök számára. A „Legbölcsebb életét is követeli”, valamint az, hogy „az ő utolsó leszármazottja lesz, ki majd anyjáért mindent megtesz” nem kecsegtettek túl jó kilátásokkal. Ha azt vesszük, hogy a legbölcsebb, az nyilvánvalóan Athéné, de ha a három útra induló félvért nézzük, akkor származási jogon rám utal a sor. A „mindent megtesz” pedig se így, se úgy nem hangzik túl jól; vérrel, és nem jó végkimenetellel kecsegtet.

Amíg én ezen gondolkodtam, Nick folyamatosan beszélt. Elmondta, hogy az ő bungalójukban mindenkinek össze van szedve a holmija, mert egyébként biztos, hogy valaki lenyúlná, sőt, így is hiányzik három tőre, és az egyik bátyja pólóit szokta hordani. Persze az engedélye nélkül.

- Hát itt vagytok – szólalt meg egy hang a hátunk mögül, és a szobánk ajtajában Sebastian támasztotta a falat. – Ne pepecseljetek sokáig, Kheirón még beszélni akar velünk mielőtt elindulunk, és még sötétedés előtt elindulok, veled vagy nélküled. – A mondat végét már teljesen egyértelműen nekem szánta, majd hozzávágta Nickhez a táskáját, amit a fiú jelzésnek vett, és mindketten magamra hagytak.

Nagyjából tíz perc múlva, miután átöltöztem, és eltettem a kardom, amit úgy hajtottam össze egyszerű bronz karpereccé, ahogy Athéné mutatta, valamint a soha nem használt telefonommal a zsebemben, végiggondoltam, mit hagyhatok itt. Aztán eszembe jutott, hogy ötletem sincs, minek kéne nálam lennie, ezért vállat vonva elmentem a Nagy Házhoz.

Sebastian és Nick a tornácon ugratták egymást, a nyitott ajtón át pedig Athénét láttam, ahogy valakivel beszélgetett. Legnagyobb meglepetésemre halk, de határozott, és vidám kacaj hagyta el vékony ajkait, majd futólag körbepillantott. Így szúrt ki; azonnal felém fordult, és a lépcső tetején állva várta meg, míg elé érek.

A csuklómra pillantott, elégedetten nyugtázta magában, hogy a csuklómon látja a kardomat.

Végignéztem Nicken; ő is átöltözött. Farmert, bakancsot, pólót és pulóvert viselt, a cuccaitól duzzadozó hátizsákja pedig Sebastiané mellett hevert a földön. A másik fiú is hasonlóan öltözött, és én sem lógtam ki nagyon a sorból. A pulóverem a derekamra kötöttem, és kockás ing alá vettem egy atlétát.

- Aletha. – Athéné lágy, elegánsan csengő hangja térített magamhoz. Egy apró zsákot tartott felém. Ahogy megráztam, biztosra vettem, hogy pénz van benne. – Arany drachmák. Bármikor jól jöhetnek.

- Köszönöm – mosolyogtam hálásan, és egy pillanatra elfogott az érzés, hogy megöleljem, de inkább meghajoltam.

Mikor felegyenesedtem, éppen elkaptam Sebastian utálkozó pillantását, és dühödt fújtatását, amit leginkább a jelenlétem válthatott ki, de még mielőtt válaszoltam volna, Kheirón hangja szakított minket félbe.

- Ezt a sípot Percy küldi nektek – adta oda Sebastiannak az apró, ezüstsípot, aprószemű láncra fűzve. – Árgus elvisz titeket a belvárosba, de nektek kell eljutnotok a Manhattan Beach-re, ahol, ha megfújjátok, előjön majd valami, ami elvisz Poszeidónhoz. Ő majd elmondja, hogyan juthattok el pontosan oda, ahová mennetek kell. Ne feledjétek, mindig legyetek résen, és vigyázzatok egymásra. Sebastian, nem csak te vezeted a küldetést, de te vagy a legidősebb is. – A néma figyelmeztetés Kheirón hangjában egyértelmű volt, Sebastian pedig egy apró, de meglepően komoly biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette, majd életében először gyűlölködés nélkül nézett rám.

- Viselkedj, kölyök – dörgött Aktaión mély basszusa a háttérből. – Még ha nem is bírjátok egymást, össze kell dolgoznotok.

A hátam mögül köveken csikorgó lépteket hallottam; ahogy megfordultam, Árgus ezer és ezer szemével találtam szembe magam. Igyekeztem úgy tekinteni rá, mint bárki másra, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe se őt, se magamat.

- Sok sikert – duruzsolta a fülembe Aktaión, mielőtt követtem volna az akkorra már Árgus lépteit követő fiúkat, majd mindenki visszavonult a Nagy Házba, mi pedig elindultunk a Tábor bejárata felé, ahol a kisbusz már várt bennünket.