SZIASZTOK,
Ezúttal a megígértekhez híven hétfőn hoztuk nektek a fejezetet, és bár nem tudom, hogyan alakul a közeljövő, szeretném jövőhét ilyenkor feltenni nektek a következő részt is. Remélem tetszeni fog -- de bármi is legyen a véleményetek, ne legyetek restek megosztani velünk! A negatív kritikákat is szívesen fogadjuk;)
Lili&Fruzsi
ÖTÖDIK FEJEZET
Az
izzadság és rágógumi szagú kocsiban, Árgus mögött ülve figyeltem a tájat.
Először az erdőt, ahogy a fák között szlalomoztunk, majd az úton a szembejövő
autókat, egészen addig, míg meg nem pillantottam a város körvonalait.
A
szmogos, és büdös város, ami emberek milliót vonzotta nap, mint nap, út
tornyosult fölénk, mint az első szörny, akivel farkas szemet kell néznünk.
Árgus
lehúzódott az első buszmegállóhoz, mi pedig értve a szép és néma szóból,
kiszálltunk a kocsiból. Néztük, ahogy besorol a forgalomba, majd az első adandó
alkalommal megfordul, és a gázra taposva elhajt arra, amerről jöttünk, vissza
egyenesen a Táborba.
- Valaki
tudja, merre van a Manhattan Beach? – kérdezte Nick lelkesen összecsapva, majd
megdörzsölgetve a tenyerét.
- Nem –
sóhajtottam, majd kikerülve néhány idős nénit a buszmegálló táblájához léptem.
– Viszont van egy busz, ami a Wall Streetig megy. Ami pedig Dél-Manhattan, ha
jól tudom.
-
Kezdetnek nem rossz – felelte Sebastian. – Mikor jön?
A háta
mögé mutattam, az éppen a megállóhoz kanyarodó buszra.
- Most.
Cigaretta,
izzadtság, irdatlan mennyiségű parfüm, rágógumi, szolárium utáni égett szag.
Frissen nyírt fű, trágya, az öregek jellegzetes bűze. Az egyveleg undorító, de
néhány foszló székkárpit, és eltört kapaszkodó segít elképzelni, hogyan néz ki
egy hetvenes években forgalomba helyezett, new yorki busz.
Egy
pocakos, kopaszodó férfi, egy szakállas, kalapos, bőrdzsekis fickó, és Sebastian
mellkasa közé szorulva igyekeztem levegőhöz jutni. Kellemetlen volt, fülig vörösödve
próbáltam kerülni a szintén feszengő fiú tekintetét. Nick úgy tűnt túl jól
elszórakozott azon, ahogy az ablakon át a várost figyelte, és nem tűnt fel neki
szorult helyzetünk.
Ahogy a
busz egyre beljebb ért a városba, egyre többen szálltak le, tágult a hely, mi
is széjjelebb tudtunk húzódni, és végre valahára normálisan kaptam levegőt is.
Voltak szakaszok, ahol persze újból felzsúfolódott egy kisebb tömeg, de akkor
már rajtuk volt a sor, hogy nyomorogjanak az ajtó körül.
Sebastian
arcáról lerítt, hogy végtelenül zavarta már a gondolat is, hogy mellette
álltam. Nick zavartalanul locsogott, a városról dumált, és arról, mi mindent el
lehetne lopni, és sose derült volna ki, hogy ő volt az. Szinte ijesztő
élvezettel beszélt más vagyonának eltulajdonításáról, de rá kellett ébrednem,
hogy egyelőre egy szava sem komoly. Jobban érdekelte a küldetés, mint az, hogy
random emberektől szerezzen magának minél jobb telefont.
Amikor a
végállomásnál kiürült a busz, mi pedig megálltunk a tömeg közepén és tudatlanul
kezdtünk körbepillantgatni, szükség volt egy tervre, hogy mégis hogyan jussunk
el arra a partszakaszra, ahová küldve lettünk.
-
Elnézést – léptem oda egy középkorú nőhöz, aki láthatóan nem sietett sehová.
Morcosan pillantott rám, amitől először hátrahőköltem, de nem tágítottam. – Meg
tudná mondani, merre van Manhattan Beach? – kérdeztem a lehető
legudvariasabban, kedves mosollyal az arcomon, de a nő csak vakkantva tudott
beszélni.
-
Dél-Brooklyn – köpte oda, majd sietős léptekkel arrébb vonult, egészen néhány épülettel
odébb, majd ott megállt, hogy ne zaklassuk többet. Ez is több volt, mint a
semmi.
A fiúk
kérdőn pillantottak rám, mikor visszaléptem hozzájuk.
-
Dél-Brooklyn.
- Mi
pedig Manhattanben vagyunk? – kérdezte Nick még egyszer, én pedig szótlanul
bólintottam. – És hogy jutunk át egyikből a másikba? – fordult ezúttal
Sebastian felé, tőle várva a csodát, aki kitárt karokkal felelt;
- Majd
Miss Világjáró megmondja – nézett rám kihívó tekintettel.
- Most mi
bajod? – nyögtem fel századszor, mióta elindultunk.
- Semmi,
semmi… - lépett hátra egy lépést, és mint az orkán, ami vesz még egy utolsó
lendületet, a következő pillanatban lecsapott; - Mégis hogy kerülsz te
egyáltalán ide?! Alig pár hete kerültél a táborba, azt is merő véletlen
egybeesésből, és máris küldetésre küldenek, holott Nick vagy én évek óta várunk
egy ilyen lehetőségre!
Csendben,
békés, de ideges mosollyal az arcomon hallgattam a visszafojtott dühkitörést,
és a hangja csak azért nem volt hangosabb, mert a hétköznapi emberek nem járnak
küldetésekre, és pláne nem várnak rájuk éveket.
A
szemében az Alvilág tüze égett, olyan erővel, mintha a világot akarná
felégetni, és a belőle áradó dühvel valószínűleg valóban fel is tudná.
-
Befejezted? – kérdeztem, de még két vagy három percig ontotta a haragját, majd
nagyot fújva meredt rám. Annyira összeszorította az állkapcsát, hogy a csont
szinte átszakította a bőrét.
Nick a
cipőjét tanulmányozva, nagyokat hallgatva álldogált mellettünk, szinte
kérlelően nézett fel rám. A szemében az ártatlan szemlélődők visszahúzódó
segélykérését láttam felbukkanni, mire mélyet sóhajtva elindultam, hogy
szerezzek valahonnan jegyet, vagy fogjak egy taxit.
Egy
valamivel aranyosabb, bár elég házsártos, szószátyár nagyi elárulta, hogy
néhány sarokkal lejjebb van a buszpályaudvar, így arrafelé igyekeztem, és bár
úgy tettem, mintha nem érdekelne, de az egyik fordulóban lopva hátralestem, és
megkönnyebbülve jöttem rá, hogy a fiúk néhány méterrel lemaradva követtek.
Sebastiannak szinte füstölt a feje mérgében, míg Nick minden erejével azon
volt, hogy elterelve a gondolatait, jobb kedvre derítse.
-
Bagolyköpet! – ordított utánam hirtelen az egyetlen ember, aki így nevezett.
- Ne merj
még egyszer így szólítani, vagy a karkötőm feltérképezi a májadat – sziszegtem,
mikor a jegypénztár épületének ajtajánál Sebastian végül utolért. Szinte
láttam, ahogy a karkötőmre nézve összerakja, hogy az valójában egy kard, és nem
a rezet akarom vele megetetni.
- Mégis
mivel akarsz fizetni? – támadott le Sebastian, figyelmen kívül hagyva a
fenyegetést. – Kötve hiszem, hogy az ógörög drachmákat elfogadnák – forgatta a
szemét.
- Ennyire
lehetetlen, hogy legyen nálam emberi pénz is, és nem a Monopolyból, még mielőtt
kinyitnád a szádat – sziszegtem, majd egy nagy lendülettel megfordultam, és
reméltem, hogy a hajam az arcába csapódott.
- Jó
napot! – New Yorkhoz képest elég kevesen várakoztak, alig pár percen belül
sorra kerültünk. – Három jegyet kérnék… A Manhattan Beach-re akarunk eljutni,
de fogalmunk sincs, hogyan kellene.
- A
Brooklyn Museum-ig elmehetnek vonattal, onnan pedig majd busszal mehetnek
tovább, de arról nem tudok információkkal szolgálni – közölte normális, emberi
hangon a nő. Illedelmes volt, de nem túl barátságos, egyszerű eladó. Az első
megszólalás, amitől nem akarom kitépni a hajam, mióta a városba érkeztünk.
- Merre
van a pályaudvar? – kérdezte Sebastian a hátam mögül. Én már most fáradt voltam
ehhez az egész futkorászáshoz, és hirtelen azonnal vissza akartam menni a
Táborba, és tovább edzeni Aktaiónnal, meg azzal a hatalmas Pokolkutyával, aki
múltkor majdnem elharapta a lábam, és ezért annyira magába fordult, hogy egész
este a nyakamban loholt, és kisinasként próbált bocsánatot kérni.
- Négy
sarokkal lejjebb. Elég nagy, nem téveszthetik el – felelte, majd a következőt
szólította. Sebastian olyan gyorsan rajtolt el tőlem, hogy szinte éreztem a
cipője nyomán az égett gumi szagát.
Szemem
forgatva csapódtam oda Nickhez, aki ezúttal engem bombázott megszállottan a
vicceivel.
- Tudod, Aktaión egyszer úgy kupán csapta,
hogy Sebastian megfejelt egy padot, és púp nőtt a fejére, ami csak egy hét
alatt lohadt le – nevetett, és az előbbiek után ez teljesen kiütött, könnyek
folytak az arcomon a nevetéstől.
Már csak
pár méterre voltunk a pályaudvartól. Monumentális méreteivel az épület bőven az
egyébként széles, de zsúfolt utca népe fölé magasodott, odabentről a
hangosbemondó női bemondójának monoton, robotszerű hangja foszlányokban
kihallatszódott az utcára. Az épület körül többen mozgolódtak, mint a tér más
részein; a téren a szökőkút, és az Abraham Lincoln szobra alatti padoknál
diákok és huszonévesek várakoztak, csoportosultak, míg a pályaudvar körül
utasokat várók, és váró utasok lézengtek.
- Nem
tudom, ti hogy vagytok vele – szólalt meg Nick az épület előtt ácsorogva, mikor
arra vártunk, hogy egy nagyobb csoport szétszéledjen, és utat engedjenek a
lépcsőn -, de én most bemegyek oda vécére – mutatott egy kávézóra a pályaudvar
oldalában, azzal elindult.
- Itt
megvárunk – szólt utána Sebastian. Ledobtuk a hátizsákjainkat a lépcső aljára,
és a korlátnak támaszkodva álldogáltunk némán, eszünk ágában sem volt egymáshoz
szólni.
Alig pár
perc múlva Nick szélsebesen robogott ki a kávézóból, kezében valami csillogó
csomagolású tárgyat tartott, és úgy futott mintha az életéért futott volna.
Sebastiannal kérdőn, és ütközetre készülve eszméltünk fel, szemmel a veszélyt
keresve; de csak egy, Nick után rohanó, körülbelül ötven év körüli, kopaszodó
fickót, és annak a határtalanul mérges képét láttam.
Azonnal
vállra kaptuk a táskánkat, és egy gyors, beszédes pillantást váltva megvártuk,
míg Nick odaér hozzánk.
- Mi
történt? – kérdeztem sürgetően.
- Csak
fuss – közölte, majd hátranézve tovább rohant. Újra Sebastianra emeltem a tekintetem;
legalább annyira értetlen volt, mint én, és riadókészültségben állt. Elnézett a
fejem fölött, és elkerekedett a szeme. Mindenféle utálat nélkül ragadta meg a
csuklóm és maga után vonszolva kezdett rohanni Nick után. Az emberek egyáltalán
nem bámultak, New Yorkban valószínűleg semmit nem bámulnak meg, maximum a
pucéran flangáló topmodelleket.
A
szívverésem felgyorsult, kapkodni kezdtem a levegőt, de jól bírtam a futást, az
elmúlt néhány hétben rengeteget edzettem. A bajom leginkább a hátamon ugráló
táska volt, és a rengeteg ember, akiket kerülgetni kellett.
Hirtelen
Nick szabálytalanul, de meglepően jól futó alakja eltűnt a szemem elől.
Sebastiant követve beugrottam egy sikátorba, ahol pár méterrel beljebb, egy
hatalmas, bűzlő konténer mögött egy csinos, huszonéves lány mosolygott
negédesen a levegőt is alig kapó fiúra. A térdére támaszkodva kapkodott
levegőért, szemével megállás nélkül az utcát lesve.
A lány
ránk nézett. Alakja tökéletes, vékony, de nem túl sovány, inkább egyszerűen
természetes. Sötét bőre volt, hosszú barna hajjal, ami lágyan omlott fedetlen
vállaira. Tágra nyílt, kedves barna szemei kíváncsian csillogtak, csinos arcán
lágy mosoly játszott. Egy szűk, fehér szoknyát viselt, bő, de nőies, mostanában
olyan nagyon divatos ujjatlan felsővel, karjait fémesen csilingelő karkötőkkel
aggatta tele.
- Te meg
ki vagy? – tudakolta Sebastian lihegve.
- Kleio –
felelte, és a hangja olyan bársonyosan szólt, mintha angyalok szólaltak volna
meg. – Az embereknek általában egyszerűen Cleot mondok – kacsintott ránk.
- Már…
mármint a történetírás múzsája-Kleio? – kérdeztem vissza, a válasz pedig egy
elnevetett bólintás volt. Utólag ráeszméltem, mennyire oktalan kérdés volt.
Hány ezer Kleio rohangálhat New York utcáin? Valószínűleg csak ő.
- És
mégis mi a fészkes mennydörgős francért rántottál be ide? – kérdezte Nick
hirtelen felegyenesedve, majd nagyokat pislogott, ahogy megszédült.
-
Messziről kiszúrom a héroszokat – felelte. – Úgy tűnt bajban vagytok, szóval
segítettem. Szívesen – jegyezte meg, mire elmormoltunk egy-egy köszönömöt. –
Egyébként is rég találkoztam hősökkel. Mit csináltok errefelé? Nem a Táborban
volna a helyetek?
-
Elküldtek, hogy megkeressük Hesztiát – böktem ki hirtelen, de Sebastian könyöke
olyan erővel fúródott az oldalamba, hogy fájdalmamban felnyögve kétrét
görnyedtem. Mérgesen nézett le rám, mintha egy államtitkot árultam volna el.
- Ugyan,
hagyd csak! – intette le Kleio. – Sejtettem, hogy ti lesztek azok. Az utóbbi
időben nem sok küldetés akadt, jól mondom? – kacarászott, de egyikünk sem
felelt. Igazából hirtelen Sebastian sem volt olyan ellenséges – az elszólásom
követő néhány másodpercen kívül -. Mintha veszélyt érzett volna, és inkább
támaszkodott a csapatmunkára, minthogy a büszkeségét védje, amiért a nyakába
ugrottam az erdőben.
- Apádra
ütöttél – fordult Kleio hirtelen Nickhez. – Azonnal tudtam, amint megláttalak.
Ugyanazok a szemek, az a komisz vigyor – kacarászott. – Nagyon jókat derültünk
régen. – A semmibe fókuszálva elrévedt, nosztalgiázva sóhajtott egy nagyot,
majd miután Nick a feje fölött vágott egy értetlen grimaszt újra ránk nézett. –
Ha már itt tartunk, te is olyan vagy, mint apád, bár neked inkább a
temperamentumod – nézett Sebastianra, visszautalva a bökdösődésre.
Amikor
rám nézett, nem mondott semmit, csupán egy érdekes, behatárolhatatlan, amolyan
akkor-sem-mondok-semmit-ha-belegebedek-is mosoly után meghívott minket a
hoteljükbe.
- Itt van
egy köpésre, az utca végén – magyarázta, miközben elindult kifelé a sikátorból.
Csak ekkor tűnt fel, hogy a nap már lebukott New York égbetörő épületei mögé,
az árnyékok megnyúltak, a felhőtlen égbolt narancssárgába ívelt nyugaton. –
Nagyon rég járt már nálunk félisten, a lányok ki fognak ugrani a bőrükből –
nevetgélt, és szinte szökdécselve haladt előttünk.
-
Köszönjük, de most nekünk mennünk kell – szólalt meg Sebastian, meglepő
udvariassággal, majd megragadva Nick grabancát a pályaudvar felé fordította a
fiút. Kleio megmakacsolva magát lebiggyesztette az alsó ajkát, és betáncolt
elénk.
- Ugyan!
Csak egy éjszaka! Jobban fog esni a túra, ha kipihenitek magatokat, és
egyébként is, későre jár már. Ne most szálljatok vonatra. Sőt, ha szeretnétek,
segítek eljutni oda, ahova tartotok, de előbb nálunk kell aludnotok egyet.
Kérlek! – könyörgött, nagyra meresztett bociszemei pedig nem véletlenül
működtek. Kleio egyszerre volt csinos és megnyerő; nem az az idegesítően
tökéletes fajta szépség volt, hanem az a fajta, akiért a legtöbb srác tűzbe
tette volna a kezét.
A
segítség szó hallatára Sebastian szeme felcsillant, vetett rám egy gyors pillantást,
majd ravasz vigyorral az arcán bólintott, és miután ez hivatalosan az ő
küldetése volt, ő hozta a döntéseket.
Legalábbis
ezt szerette volna hinni, mi pedig meghagytuk ebben a tévképzetben.
Kleio egy
nemes mozdulattal belekarolt Nickbe, és folyamatos csacsogásától kísérve
elindultunk a nyugvó nap irányába, le az utcán. Sebastiannal némán battyogtunk
egymás mellett, kerültünk a másik tekintetét.
- Jaj, de
buta vagyok! A neveteket nem is kérdeztem!
- Nick,
Aletha, Sebastian – mutatott körbe gyorsan Sebastian, a hangjából még mindig
némi aggodalom hallatszott, de Kleio nem vett róla tudomást, Nick azonban kérdő
tekintettel nézett barátjára. Úgy tűnt, valami néma kommunikációval
társalogtak.
A hotel valahogy
ötvözte a lerobbant, bronxi stílust, amit ismertem abból az időből, amikor
eltöltöttem egy nyarat a városban, és a huszas évek jellegzetes báját; éppen
elég vakolat omlott le ahhoz, hogy szinte féljek bemenni, ugyanakkor valahogy
hívogató és érdekes volt. Mintha visszasétáltam volna a Nagy Gatsby korába, a
féktelen, csillogó-villogó partikba, Hemingway végtelen alkoholizmusába a nagy
szesztilalom idején.
Odabent
hasonló látvány fogadott. Egykor fényes, immár kikopott fa csigalépcső
tekergett az emelet felé, a pepita járólapok elhasználódtak, és a falak
megfakultak, de a csillár gyönyörűen árasztotta magából a fényt, mintha tegnap
szerelték volna fel, a vörös szőnyeg pedig szintén újnak látszott – vagy
legalább újabbnak, mint a hotel többi részén.
A forgóajtó
után az épületbe lépve, megálltam a lépcsővel szemben. A balomon egy recepciós
pult állt, mögötte egy unatkozó dolgozóval, aki épp csak felnézett, de aztán
meglátta Kleiot, és érdektelennek talált minket. A háta mögött, apró
rekeszekben a kulcsok sorakoztak, mindegyik hatalmas kulcstartóval ellátva. A
pultja külső felére felírták azt, amit a kinti, eltünedező feliratból már nem
tudtam kisilabizálni: Pieria Hotel.
A
recepció mellett, egy tágas ajtó mögött egy széles, hangulatos, az épülethez
illő éttermet láttam, a lépcső oldalában néhány ajtó szorongott, míg a jobb
oldalamon egy nagyobb váróterem – amit kanapékkal, és dohányzóasztallal,
valamint néhány virággal és magazinokkal tettek szebbé – mögött az irodákat
véltem felfedezni.
- Szép,
nem? – büszkélkedett Kleio kitárt karokkal. – Erre az éjszakára a vendégeim
lesztek, rendben? – Azzal otthagyott minket, nem törődve a válaszunkkal.
- Nekem
valami nem stimmel ezzel a hellyel – szólalt meg Sebastian halkan. Egészen
közel állt hozzám, a válla az enyémhez ért, a hangja halk volt, óvatoskodó. A
meleg lélegzete a nyakamat csiklandozta, mire megborzongtam.
- A
múzsák sosem voltak a héroszok ellen, sőt – feleltem. Az agyam lázasan pörgött,
mert valahol, mélyen legbelül bennem is dübörgött a balsejtelem. Az ösztöneim
súgtak valamit, de fogalmam sem volt, mi lehet az. Mintha egy üveg mögül
tátogtak volna, de nem tudtam leolvasni, mit akartak mondani.
- Itt is
vagyok! – jelent meg Kleio ismét mellettünk, majd a kezembe nyomott egy
kulcsot. – A tiéd a háromszáznégyes, a fiúké a háromszáztizenötös. Egy emelet
két vége. Gondolom, Kheirón sem engedi nektek, hogy egy szobában aludjatok –
nézett ránk úgy, mintha most sütötte volna el a pajzán poénok legpajzánabbikát.
- Kizárt
dolog! – A fiúk egyszerre csattantak fel, és mintha előre megbeszélték volna,
egy gyors mozdulattal egymás mellé pattantak. Mindketten kihúzták magukat,
kicsit mintha a mellkasukat ki is emelték volna, kezüket maguk mellé engedték,
én pedig hamar felismertem, hogy ez amolyan „másokat védő” pozíció volt
mindkettejüknél – habár Nicket képtelen voltam komolyan venni, aranyos volt
tőle. Azonnal megértettem, hogy a külön szoba gondolatától ugrottak így meg.
Küldetésre jöttünk, egymásra voltunk utalva, így még természetes, hogy egy
szobában kellett töltenünk az éjszakákat. Csak úgy volt biztonságos. Habár
nekem első hallásra az egy emelet is bőven megtette, hamar ráeszméltem, hogy a
fiúknak igazuk van. Nick viszont a háta mögé szorított, így én kiestem a
beszélgetésből. Valahogy éreztem, hogy nem engedne ki maga mögül.
-
Micsoda? – Kleio meglepett, nagy, barna szemekkel nézett rájuk.
- Aletha
velünk alszik – közölte Sebastian határozottan. – És erről nem vitatkozom –
tette hozzá, amint Kleio szólásra nyitotta a száját.
- Én
viszont igen – hangzott egy új hang valahonnan a hátunk mögül. Megfordulva, a
lépcső tetején egy magas, darázsderekú, teltkarcsú nőt pillantottam meg, hosszú,
göndör barna haja volt. Idősebb testet öltött, mint Kleio, a negyvenes éveiben
járhatott, de ugyanúgy megvolt a maga mediterrán beütése. Barnás bőr,
csokoládészín szemek. Fehér ruhát viselt, ami a mai modern világ kissé görögös
beütését képviselve lágyan lengett teste körül, és egyszerre volt utcaian
csinos, és estélyien elegáns. A karján bronzosan csillogó fémkarkötőket viselt,
egészen a könyökéig.
- Uránia
– köszöntötte Kleio kedvesen. – Srácok, ő itt Uránia. Mai szóval a hotelünk
igazgatója.
Azonnal
tudtam, hogy vesztes csatába fogtunk.
- Együtt
indultunk küldetésre, egy szobában alszunk – közölte Sebastian, és bár nagyon próbálta
magára erőltetni a látszatot, hogy nem rettent meg a határozott külsejű, kissé
rémisztő múzsától, a szemében láttam a félelem halvány szikráját.
Sziasztok!
VálaszTörlésHmm, nem is tudom mivel kezdjem (a késői időpontra fogom, pedig valamiért nem vagyok kimerült...). Nagyon tetszett a rész - ki gondolta volna?! -, mégpedig azért, mert volt benne minden, ami egy jó fejezethez kell. A függővég, az izgalom, a kedves, de gonoszkodó viselkedés/megjegyzések. Mielőtt belekezdtem volna a megjegyzésbe, elgondolkodtam rajta, vajon mi lehet a tervük a múzsáknak, ha egyszer sosem volt okuk arra, hogy ellenségeskedjenek a félistenekkel. Mert ebben az egyben biztos vagyok... valami nem stimmel! Máskülönben miért akarnák szétválasztani őket? Kíváncsian várom a folytatást! Sajnálom az esetlen és rövid kommentárt <3
Millio puszi Xx
Juj mi még nem is válaszoltunk?! Hát milyen emberek vagyunk mi? Szörnyűek, tudom. PfujxD
TörlésEgyébként Hello! Köszönjük ismét a lelkesítő szavakat!:) Legalább két ember van, akiről tudjuk, hogy mindig látogatja szerény kis oldalunkat:3 És ezt is köszönjük!
Hát a folytatás ugyan már fent van, szóval azt már nem kell várnod legalább;)
Puszil Fruzsi és Lili :D :D
U.i.: Az esetlen és rövid kommentárod beragyogta, az amúgy rém szörnyű napomat!:)
Sziasztok lányok!
VálaszTörlésNagyon megörültem, mikor megláttam, hogy új részt hoztatok! Izgatottan vártam már, hogy hogyan vágunk bele a küldetésbe, és milyen akadályok merülnek fel közben. Hát mit ne mondjak, belecsaptatok a lecsókba, az biztos! Megmosolyogtattak a párbeszédek a főhőseink közt, máris megszerettem a triót, pedig ebben a tekintetben igencsak nagy elvárásaim vannak (tekintve a golden és az ivy trio-t). Kleió már az elején gyanús volt nekem, általában a félisteneknek senki sem szokott segíteni, főleg nem ilyen lelkesen. Szóval én nem bíznám magamat az ő vendégszeretetére, de remélem, hogy Aletháéknak lesz annyi eszük, hogy kivágják magukat valahogyan ebből a helyzetből. Sebastiant pedig nagyon csíptem, amiért kijelentette, hogy nem választhatja szét őket a múzsa. Benne is feléledt a csapatszellem. Kíváncsi vagyok, mit reagál erre a nő, és mi minden fog itt még történni!
Érdeklődve várom a folytatást, és kitartást Nektek a sulihoz!
Ölelés, FantasyGirl
Szia!
VálaszTörlésKöszönjük, hogy most sem sajnáltad az idődet, hogy kifejtsd a véleményedet! Mindig nagyon sokat segítesz vele. Örülünk, hogy már most elnyerte tetszésedet a trió. Úgy meg pláne, hogy még nem nagyon bontakozott ki a dolog :)
Igazat megvallva a múzsákat nem szántuk ilyen félelmet keltőnek, csak magát a hoteljüket, de ez a következő fejezetből már ki is derül.
Köszönjük még egyszer a kedves szavakat és a biztatást! :D
Puszil, Fruzsi és Lili