Kilencedik fejezet

SZIASZTOK,

szeretnénk elnézést kérni a késésért, de zsúfolt volt a múlt hét, egyszerűen nem volt időnk befejezni se. Viszont most itt van, ahogy lassan a karácsony is, így a "kellemes olvasást!"-hoz még hozzácsapnék egy "nagyon boldog karácsonyt!" is:)

Fruzsi és Lili

KILENCEDIK FEJEZET

- Szóval Ti lennétek azok, akiket az én drága barátosném kiszemelt a feladatra, heh? – vigyorgott Apollón, mikor beértünk az összezúzott hotelbe. A lámpák fele már égett, a felkelő nap fénye halványan besütött az ablakon, kellemetlen és barátságtalanul idegen hellyé varázsolva az egyébként szimpatikus és aranyos szállodát. Ettől a hideg futkosott a hátamon és ideges görcsbe rándult a gyomrom. El akartam rohanni, világgá menni, elbújni az apám mögött, vagy talán az anyám oltalmát keresni, de semmiképp nem akartam a múzsák és egy istenség társaságát élvezni.

- Akkor meg tudja mondani, hogyan értette a Delphi szelleme azt, amit mondott? – kérdezte Nick a lehető legtisztelettudóbb hangján. Belekaroltam, egymást támogattuk. Ott vibrált köztünk a feszültség és az aggodalom. Nick aranyos, kissé naiv és bohókás fiú volt, és az elmúlt éjszaka eseményei fényében megkérdőjeleződött benne a fél élete, minden, amit eddig tudott, ahogy bennem is. Ezért esett jól, hogy támogatott, és neki az, hogy támogattam; nem csak a sebeinket kíméltük, de magunkat is.

- Meg tudnám, ha akarnám, de nem tehetem – tárta szét a karját Apollón. Volt valami a kisugárzásában, amitől szinte vibrált az arrogancia, ugyanakkor valamiért mégis szimpatikus volt. Szabályos arcélek, gyönyörű szemek, modellhez illő külcsín, és napjaink fiataljaihoz illő ruhák. Apollón nem az a tipikus fehércsuhás, bronzkiegészítős, sarus görög isten volt. – A jóslás nem így működik, és ne is kérdezz semmit, nem árulom el – emelte fel a karját.

Sebastian sóhajtott, majd látványosan az égre emelte a szemét. Némán, tátogva káromkodott, és néhány ógörög szót elcsíptem belőle, ezért a könyökömet a bordái közé ékelve próbáltam nyugvásra kényszeríteni.

Villámokat szóró tekintettel nézett rám, és fújtatva fonta keresztbe a karját, majd a körülöttünk lebzselő múzsákra nézett.

Apollón elkapta a tekintetét, és egy hirtelen sóhaj után magyarázkodni kezdett.

- Ami az én kis lánykáimat illeti, ne rájuk legyetek mérgesek. Amikor van egy kis időm időnként beugrom értük, és amint szóba került, hogy itt vagytok, azonnal jöttünk is vissza… Bár még így is elkéstünk – nézett körbe a romba dőlt szállodában. – Komolyan össze kellett törni mindent? – fintorgott ránk, miközben ment egy kisebb kört, és mindent alaposan szemügyre vett. Például az étkészlet pusztulását, amit az asztali táncommal okoztam.

- Az oké, hogy neked a seggedből süt a nap, de akad a szobában olyan, akire ez nem igaz – jegyezte meg dühödten Sebastian. Annyira szorította az öklét, hogy a mellkasa előtt összefont karja szinte szétdurrant.

- Ahogy a kedvesség sem – tettem hozzá, hogy oldjam a feszültséget.

- De rám igen! – ugrott egyet Nick, mire a tenyerembe temettem az arcom.

A térdemre támaszkodva ültem Sebastian és Nick között, fáradtan, csapzottan és izzadtságtól tapadósan, büdösen. Rossz volt a közérzetem, bármit megadtam volna egy zuhanyért, vagy tiszta és biztonságos ágyért.

- Aletha, úgy látom rád abszolút igaz a mondás – jelent meg Apollón újra az ebédlőben.

- Mármint? – néztem fel rá, és egyszerűen képtelen voltam őt istenként látni. Egy egyszerű, újgazdag ficsúrnak tűnt.

- Kicsi a bors, de vannak barátai – nevetgélt a saját viccén Apollón, majd helyet foglalt velem szemben, egy széken, aminek a háttámlájának fele letört.

- Oh, az istenekre – morgott Sebastian, és felpattant, hogy a szinte csoda folytán egyben maradt automatából szerezzen magának innivalót.

- Köszönöm, barátom! – vigyorgott rá Apollón, és úgy tűnt, tényleg nem értette, Sebastian miért mondta azt, amit. – Na gyere Nick, hadd nézzem meg a sebeid – ült oda mellénk, én pedig fél szemmel figyeltem, ahogy a gyógyítás isteneként ellátja Nick bokáját, és a különböző sérüléseit. A lábán, a karján, arcán. Mindenhol.

- Emlékszem ám, mikor születtél – szólalt meg hirtelen Apollón.

- Hát… Én nem – jegyezte meg Nick, rendkívül bölcsen. Ez a végtelen, gyermeki ártatlanság elképesztően aranyos volt, és meglepő módon egyáltalán nem idegesített. Egyszerűen csak olyan volt, mintha az öcsémet cipeltem volna keresztül az országon, holott csak pár hete ismertem.

- Meg is lennék lepve – kuncogott fel, miközben sorra tüntette el Nick sebeit, mi pedig csak ámultunk és bámultunk. Sebastian az ajtófélfának dőlve, karba font kézzel nézett minket, és Apollón egyáltalán nem volt az ínyére. – Hermész kuzinom odavolt a boldogságtól. Nagyon szerette ám anyádat, és az egekig magasztalt, amikor megszülettél, hogy mennyire aranyos és imádnivaló vagy. Rendkívül sajnálta, hogy nem tölthette veled minden idejét.

- És ezt azzal fejezte ki, hogy összejött Ellen McMoran anyjával, aki alig egy hónappal utánam született? – kérdezett vissza Nick, tőle ritkán hallott szarkasztikus felhanggal, és látni véltem, ahogy Sebastian büszkén kihúzza magát.

- Azt mondtam, hogy büszke volt, nem azt, hogy megváltozott.

- Az istenek seggfejek – morogta Sebastian. – Ezt jegyezd meg Nick.

Némi kínos csend után Apollón ismét rázendített, úgy tűnt, nem nagyon bírja csendben. Közben pedig a múzsák közül néhányan körülöttünk sertepertéltek, a hotel romjait próbálták összeszedni.

- Aletha, neked az apád katonaorvos, igaz? – kérdezte ravasz mosollyal, és hirtelen már arról beszélgettünk, hogy milyen erek futottak azoknál a sebeknél, amiket éppen kezelt, bár még engem se kötött le túlzottan a beszélgetés. Csak élveztem azt a bizsergető, kellemesen forró érzést, amit akkor éreztem, mikor Apollón a vállamat masszírozva tüntette el a sérülésem.

- Okos, akár az anyja – jegyezte meg Apollón elismerő pillantással. – Bár, ez alapján a csinos pofi alapján először azt hittem, Aphrodité az anyád – kacsintott rám. – Csodálkoztam is, hogy mit keresel egy küldetésen.

- Oh, köszönöm – hajtottam le a fejem elpirulva, hagyva, hogy a hajam az arcom elé hulljon. Közben felálltunk, és a múzsák által elénk rakott táskáinkat a vállunkra véve elindultunk kifelé, és Apollón kocsija felé indultunk, mert idő közben felajánlotta, hogy elvisz a partig, ahonnan eljuthatunk Poszeidónhoz.

- Pironkodás helyett szedd azokat a formás lábaidat Aletha drágám. Épp elég időt vesztegettünk már el ezen a lepratelepen, és hagy ne emlékeztesselek, hogy én el akartam húzni a csíkot már a legelején – nézett rám. És ha szemmel ölni lehetne, már halott volnék.

- Úgy tűnik, valaki féltékeny – kacsintgatott huncutul Apollón, gyengéden megbökve az oldalam.

Az utcán már most sokan voltak, de feleannyian sem, mint délután voltak; a nap egyre feljebb kúszott, kávéillat töltötte meg az utcát, és egyre több autó húzott el mellettünk. Kellemes reggel lett volna, ha nem lettem volna olyan végtelenül fáradt, és ne ilyen borzasztó éjszaka után lettem volna túl.

Az egyetlen jó dolog, amire gondolni tudtam az volt, hogy Apollón minden fájdalmamat eltűntette, nem véreztem sehol, nem sajgott a vállam vagy a lábam.

- Úgy látszik, valaki nagyon szeretne egy villanyoszlopot az isteni valagába. – Hiába próbáltam csitítani a mérgelődő Sebastiant, nem értett sem a halk pisszegésből, sem abból, mikor a karjára tettem a kezem. Éppen rá akartam szólni, mikor Nick elénk ugrott, és kimondta a kérdést, amiről sose hittem, hogy valaha válaszolnom kell majd rá.

- Szerintetek befér egy ember szájába egy egész alma?

Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, csupán néztem Nicket, az ártatlan kifejezést az arcán, a kíváncsian fürkésző barna szemeket, és azon gondolkodtam, mennyire gondolta ezt komolyan. És látszólag teljesen komolyan vette.

- Ja, gondolom…

- Attól függ mekkora – vontam vállat.

- Kipróbálom! – jelentette ki Nick, azzal elrohant, feltehetőleg, hogy szerezzen egy almát, bár nem a legjobbkor jött rá a felfedezés vágya, mert alig fél percen belül megálltunk Apollón autója előtt.

Egy aranyosan kipofozott, kilenc-tíz személyes kisbusznál álltunk meg, ami az út mentén parkolt, parkolócetli nélkül, persze. Apollón előkapart a farmere zsebéből egy kulcsot, és ahogy megnyomott egy gombot, a jármű pedig felvillant, és egy pillanatra fájdalmasan kaptam a szememhez, az autó felé se tudtam nézni. Mikor visszafordultam, a kisbusz helyén egy széles, gyönyörű, fehér BMW állt, elképesztő, fekete bőrülésekkel, és elég férőhellyel négy ember számára.

- Gyerünk haver, el kell ismerned, ez azért nem semmi – bökdöste meg Apollón Sebastiant, aki elképedve bámulta a gyönyörű járgányt. Egy pillanatra átfutott az agyamon az a nevetséges kép, hogy egy másik életben Apollón talán Sebastian kegyeiért küzdött volna a gimiben, és mindent megadott volna a srác figyelméért, hogy jóban lehessen vele, Sebastian pedig talán úgy csinálna, mint akit nem érdekel semmi maga körül – mint ahogy tette ezt eddig is. És flegmán, talán lekezelően tudomást sem venne Apollónról, mégis maga mellett tartaná, mint egy kolonc kisöcsikét.

- Sebast…

- Aletha drága, megtennéd, hogy nem akarsz mindenáron megbékíteni mindennel?

- Egyszer agyvérzést fogsz kapni – jegyeztem meg, majd beszálltam az autóba, középre, Sebastian viszont addig nem volt hajlandó beülni, amíg elő nem kerítette Nicket, és be nem ültette a másik oldalamra.

- Ha a házaspár mindkét tagja megvan, meg még a gyerek is előkerült, akkor induljon a buli – bőgette fel a motort Apollón, majd a gázra taposva száguldani kezdett New York utcáin. Úgy, mintha senki nem láthatott volna minket.

A kis megjegyzését figyelmen kívül hagyva dőltem hátra, és kicsit átadtam magam a kellemes melegnek és kényelemnek. A lábam között ott volt a táskám, beleállt a hátamba az egyik övcsat, de Nick vállára dőlve hirtelen eltűntek a fájdalmak és gondok, csak a békés, álmatlan álom hívó szava maradt, és az örvény, ami perceken belül magába szippantott.

Úgy tűnt, mintha csak pár másodpercig hunytam volna, pedig negyed órára, húsz percre biztosan elaludtam. Nick magához karolva, az ajtónak dőlve szuszogott alattam, míg Sebastian duzzogva bámult ki az ablakon. Csendben néztem el mellette, igyekeztem nem felhívni magamra a figyelmet, hogy kimaradjak az esetleges kinek-a-lova-nagyobb meccsekből.

- És mégis mi a francért segítesz te nekünk? – kérdezte Sebastian hirtelen, és bár futó pillantást vetett rám és észrevette, hogy felkeltem, nem szándékozott hozzám szólni.

- Hesztia néném jelenti az otthont, nem csak nekünk, de mindenkinek. Amíg ő haza nem tér, mi sem lelhetünk otthonra, arról nem is beszélve, hogy aggódom érte. Fogalmam sincs, merre lehet, és ez rettenetesen idegesít – ismerte el halk, őszinte hangon Apollón, és fura volt ilyen veséig hatolóan komolynak látni egy ilyen fiatal testbe bújt, szeleburdi istent.

- És hogy is volt ez a magára hagyjuk a kiskorú felmentőcsapatot dolgot? – kérdezősködött tovább Sebastian, és egy percre úgy tűnt, engem már nem is hibáztatott az éjszakáért, inkább Apollónt okolta, aki konkrétan ellopta mellőlünk a múzsákat, és ennek hála majdnem kinyírtak mindannyiunkat.

- Fogalmam sem volt, hogy a szállodában vagytok – ismételte Apollón. – A múzsáim pedig elfelejtették ezt közölni velem, amint meghallottam, hogy ott vagytok, mentünk is vissza. Apóphisz pedig minden alkalommal új arcot ölt, nem ismerhették fel.

- Az én fülemet az ütötte meg – szólaltam meg rekedten, halkan, de kíváncsian -, mikor a görögök és egyiptomiak közötti „szöges ellentétről” beszélt.

- A közemberek által mitológiai alakokként tituláltak egyikeként biztos állíthatom, hogy római, germán, egyiptomi és egyéb szomszédaink utálatos egy népség, mindenki utál mindenkit. Rengeteg félvér halt már meg a másik táborral folytatott harcban, nem csak tőlünk, tőlük is. Értelmetlen harc ez, de nincs mit tenni, senki nem tudja elviselni a többieket – magyarázta Apollón, és a hangjában lehetett érezni valami elrejtett indulatot.

- Rómeó és Júlia szagot érzek… - suttogtam Sebastiannak, egészen közel hajolva a füléhez. Automatikusan lejjebb eresztette a fejét, majd egy halk kuncogás után, mikor Apollón leállította az autót, felnézett.

A nap fényesen ragyogott, a tenger csendes morajlással mosta a fehér homokos tengerpartot, az emberek napernyők alatt heverésztek, strandlabdákkal játszottak, vagy a gyerekeikkel kergetőztek. Egyszerű nap volt ez számukra, és hirtelen tramplinak és alulöltözöttnek éreztem magam, ahogy ott álltunk a part szélén, egy fa árnyékában.

Nick álmosan ásítva dörzsölte az arcát, a hátizsákjával a vállán, Sebastian elszántan nézte a tengert, míg mögöttünk felbőgött egy sportkocsi motorja.

- Na, gyerekek… Senki ne erőszakoljon meg senkit, Hesztiát meg szerezzétek vissza – búcsúzott Apollón, kikönyökölve az éppen olasz csodaautó ablakán, letolt napszemüveggel.

- Ennyi? Se puszi, se pá? – Sebastian hangjából sütött a maró gúny, kedvem lett volna elsüllyedni. Egyszerűen nem értettem, miért nem képes egyszer kedvesnek lenni. Vagy normálisnak. Vagy miért nem képes egyszerűen befogni ahelyett, hogy fölöslegesen jártatja a száját?

- Mit vártál, mennyei bronzból készült ajándékok halmazát? – tárta szét a karját Apollón.

- Eónok alatt se tanultad meg az iróniát? – forgatta a szemét Sebastian, majd hátat fordítva elindult egyenesen a víz felé.

Apollón mosolyogva gázt adott, elindult, és egy percen belül már ott sem volt, mintha egy röpke fuvarral elintézhette volna azt, hogy egész éjjel az életünkért harcoltunk.

- Mit gondolsz, milyen lesz lent? – kérdezte Nick, mikor andalgó léptekkel az expedíciónk vezetője után indultunk, és fogalmunk sem volt, mit kellene tennünk.

- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam, miközben a tekintetem fáradtan futtattam végig a parton heverésző embereken. – Őszintén nem tudom. Hatalmas kastély, rengeteg hallal, meg sellőkkel, meg mit tudom én mikkel. Mint A kishableányban – kuncogtam, és ledobtam egy szikla mellé a táskám, és fáradtan huppantam a tetejére.

- Reméltem, hogy te is ilyen Disney-hercegnős, musicales, habos-babos cukormáz vagy – vigyorgott Sebastian, és a szarkazmus egy egészen új fajtáját villantotta meg, amit egyszerűen nem tudtam definiálni. Néztem, és csak a vaskos mázat láttam, a széles vigyort, ami elrejtett mindent, amit értelmes ember gondolhatott a helyében.

- Már megint mi bajod van? – kérdeztem siránkozva, szinte eldobva magam. Közben elment mellettünk egy kamasztársaság, egytől egyig újgazdag, bulizós, plázában élős ficsúrok voltak, akik rendszerint focicsapat kapitányok, úszó-csapattagok és pompom lányok voltak a gimiben.

- Csak szeretem, mikor beszélsz, Tia-baba – nyávogta, és szúrós tekintettel válaszolt a kamaszok megvető pillantásaira.

- Tia-baba? Ez új – közölte Nick meglepetten, majd előhalászott egy szendvicset a táskájából, és elkezdte majszolgatni. Nem tűnt ismerősnek, gondoltam a múzsák készítették oda, mikor összeszedték a holmijainkat.

- Engem is meglepett…

- De hát… Ugye mindig is tudtuk, hogy Sebastian furán csajozik – folytatta Nick élcelődve, mire Sebastian játékosan adott neki egy tockost, majd, mint két gyerek, verekedni kezdtek. Nevetve figyeltem őket, és elhelyezkedtem a táskáinkon. Akadt egy kis időnk, és mi kihasználtuk, hogy pihenhessünk egy kicsit. Egy ébren töltött éjszaka sok energiát kivesz az emberből.

- Jó arc ez az Apollón, én azt mondom. – Nick fáradtan sóhajtozva telepedett mellém, mire én úgy bújtam hozzá, mint egy kislány a bátyjához, és jól esett két védő, de nem túlságosan óvó kar között pihenni. Sebastian is falatozott, mellettem ült, a válla majdnem az enyémhez ért.

- Ja. Kellemes, mint egy lőtt seb.

- Lehetnél kedvesebb is – forgattam a szemem, és hirtelen nagyon elegem lett a pofavágásaiból.

- Kedvesebb? – horkant fel. – Érdekes. Mióta a Táborban a nyakamba ugrottál, a szociális képességeimmel kitörölheted a békák seggét – közölte, szúrós szeme szinte lyukat ütött rajtam. Átfutott az agyamon a beszélgetés a hotel pincéjében, amikor Nick még aludt, és Apep épp nem tört az életünkre – akkor valahogy a kemény Árész-maszk ellenére is engedett egy kis betekintést a személyiségébe. Mintha mutatott volna egy titkos hátsóbejáratot a páncéljába, amiről senki más nem tud.

- Akkor gondolom örülhetünk, hogy legalább szobatiszta vagy – kuncogtam, tudván tudva, hogy ezzel még tovább idegelem.

- Ne kóstolgass, asszony!

- Ne hívj így! – sziszegtem vissza.

A part kiürült, süvítő szél fújt, és egy kósza nejlonzacskót sodort a lábamnak. A víz a maga monoton csendjében mosta a partot, mi pedig ott álltunk, és ötletünk sem volt, hogyan folytassuk. Egyszerűen fújjuk meg a sípot?  

- Akkor… lemegyünk? – húzta Nick a száját, kezében forgatva a sípot, amit a Táborban nyomtak a kezünkbe. – Vagy mi? – Az aprószemű lánc, amire a sípot fűzték csendesen siklott az ujjai közt, ahogy a sípot forgatta.

- Ja – veregette hátba Sebastian, bár az ő arca valahogy sokkal lelkesebbnek tűnt, minta barátjáé.

- Valahogy nem sok kedvem van hozzá.

- Részemről én már nagyon kíváncsi vagyok. Azt mondják, Poszeidón a palotáját hatszáz év alatt építette, aztán a nagy csata után kénytelen volt előröl kezdeni az egészet – fecsegte Sebastian. – De ami a legjobban érdekel, az Amphitrité – kacsintgatott.

- Kicsoda?

- Poszeidón felesége. Azt mondják dögös – mélázott el Sebastian, kihívóan vetve rám egy pillantást, majd cinkostársakként mosolygott össze Nickkel, aki röhögve csóválta a fejét. – Ráadásul a víz alatt él.

- Attól, hogy a víz alatt él, még nem lesz dögös – vágott közbe Nick, értetlenül meredve barátjára. – Nézd csak meg a bálnákat, polipokat, vagy a rájákat…

- Jaj, Nick, az istenekre már…