Nyolcadik fejezet

SZIASZTOK,

ismételten szeretnénk megköszönni a kommenteket és pipákat, illetve a szépen, csendben növekvő olvasótáborunkat! Sokat jelent nekünk, hogy értékelitek a munkánkat; látnotok kéne minket, mikor az egyikünk közli a másikkal, hogy új komment vagy feliratkozó van az oldalon. Mint két kisgyerek karácsony reggel, komolyan mondom. Nagyon vicces:D És éppen ezért szeretnék megkérni mindenkit, hogy jelezze valamilyen módon, hogy itt van; aki olvas, de nem iratkozott még fel, az tegye meg, vagy nyomjatok egy pipát, vagy írjatok pár sort. A negatív véleményt is szívesen fogadjuk, ne fogjátok vissza magatokat!

Na de mielőtt átcsapnék egy kommentért könyörgő **ba, most kellemes olvasást kívánok, és utólag is boldog mikulást mindenkinek!

Puszi, Lili és Fruzsi

NYOLCADIK FEJEZET

Az ajtó kirobbant, Nick felkapta a fejét, majd azzal a mozdulattal fel is ugrott, és ijedten kémlelt bele a sötétségbe. Odafordultam, a hideg futkosott a hátamon, és igazság szerint, fogalmam sem volt, mit keressek.

Az ajtón szinte áradt be a vérfagyasztó hideg, és ami még ijesztőbb volt, a sötétség. Mintha légnemű fekete trutymót öntöttek volna be a pincébe az ajtón át.

Sebastian felrántott a vödörről, és maga mögé lökött, egymás mögött álltunk, és félve néztünk farkasszemet az ismeretlen, jéghideg semmivel.

Gonosz kacaj töltötte be a teret, szánkázott végig a gerincemen, és megremegtette a gyomromat.

- Aranyos, hogy így véditek egymást, de hasztalan – hangzott a gonoszkodó suttogás, ami mégis olyan hangos volt, mint egy rockkoncert. Nem hittem, hogy lehetséges, de a sötétből kilépett egy sziluett. Magas volt, magasabb, mint Sebastian. Csapzott hajú, köpcös férfialak volt az, hosszú kabátban, elnyűtt nadrágban.

- Ki a franc vagy te? – kérdezte reszketeg hangon Nick, és úgy hadonászott egy vascsővel, mintha annak az lett volna a helyes használata. Sebastian a Hepest tartotta, az én kezemben az én kardom volt, amit Athénétől kaptam.

- Ugyan fiam, tedd le a Hepest. Nem a te kezedbe való – kerülte el a választ a férfi, és ragadozó fenevadként kezdett körülöttünk körözni, mintha a megfelelő pillanatra várt volna, hogy ránk vethesse magát.

- Fáj, hogy nem a te cimboráidnál van, he? – fröcsögött Sebastian, és a korábbi kedves, bár kissé távolságtartó és fura Sebastian helyére egy olyan lépett, akinek vad tűz égett a szemében, és aki bármit meg tett volna egy jó csatáért. Egy harcos állt előttünk, míg mi Nickkel egyszerűen csak szabadulni akartunk, túlélni, és megvédeni a másik kettőt és magunkat. – Képzeld, megöltük őket. Mindhármat – provokálta tovább Sebastian az idegent. – Bár meg kell hagyni, tökös fickók voltak.

A gond az volt ezzel az egésszel, hogy a fickó egy szempillantás alatt tudott belebújni a sötétbe, és nem csak a mi emberi szemeink elől, hanem ténylegesen, mintha beleolvadt volna a levegőbe, szó szerint szublimált.

Kétségbeesetten kapkodtuk a fejünket, próbáltunk kiszúrni valami gyanús mozzanatot, de csak az üres pincébe bámultunk. Ösztönösen fordultunk egymásnak háttal, hogy fedezzük a másikat, ahogy a Táborban tanították.

- Ilyen gyáva vagy? – ordította bele a semmibe Sebastian, tovább hergelve az ellenfelet.

- Csak fondorlatos, fiam, nem süket – forgatta a szemét a fickó, aki ezúttal velem szemben öltött testet. Közelebb állt, így könnyebben megnézhettem magamnak; mélyen barázdált arc, és a korábban sötét szem most szinte világított. Önelégült mosoly játszott az arcán, mintha előre érezte volna a győzelem édes ízét.

Sebastian áttört közöttünk, és ismét védelmezően nézett szembe az idegennel.

- Ki a franc vagy te?

- Nekem sok nevem van – vont vállat a fickó, olyan mérhetetlen arroganciával, amit kedvem lett volna a kardommal leszedni a képéről. – A görögök Apóphisz néven emlegettek, az egyiptomiak Apep néven… Az embereknek pedig olyan mérhetetlenül fantáziamentes neveken mutatkozom be, mint az… Aaron, Adam, esetleg Anthony.

- Tudom ki vagy – közöltem sokkosan, és a felismerés elemi erővel terített maga alá. Akkor döbbentem rá, hogy hálát adok az isteneknek, amennyiben élve megússzuk ezt az estét. Egy pillanatra lejjebb engedtem a kardom, a félelemtől nem tudtam koncentrálni. Sosem küzdöttem még istennel, nem is állt szándékomban, de úgy tűnt, elkerülhetetlen. Nem úgy tűnt, mint aki életben készül hagyni bennünket.

- Mi? – sipította Nick, Sebastian pedig elkövette azt a hibát, hogy rám vetett egy pillantást. A fickó ezt kihasználva ugrott neki, és ezzel nekünk; mindkettőnket odébb taszított, és a sötét sűrű masszává nőtt körülöttünk. Sem Nick, sem én nem tudtunk mozdulni, tehetetlenül küzdöttünk egy isten minden hatalma ellen. Sebastian pedig egymaga harcolt Apeppel – a sötétség egyiptomi istenével.

Egyszer olvastam róla, akkor sem sokat, de megmaradt bennem a fontos része; az egyiptomiak hite szerint Ré napnyugtakor leszállt az Alvilágba, hogy megküzdjön Apeppel, mint a sötétség megtestesítőjével. A fickó egészen addig hazai pályán mozgott, amíg a Nap fel nem kel, vagy amíg egy lámpát fel nem kapcsolunk. Utóbbira nem sok esélyt láttam, így az előbbi mihamarabbi eljöttében kellett bíznom; egészen addig, míg Sebastian meg nem sebezte Apep nyakát a Hepesszel.

A nagy dulakodásban Sebastian több sebet is kapott, az arcából folyt a vér, de úgy tűnt, bírja még szusszal, mert teljes erejéből kezdte el püfölni a földön fekvő istent, aki elfelejtett ránk figyelni. A mellkasából ömlött a sajátságosan semmilyen vére, és kínjában üvöltött.

Nick Sebastian mellé ugrott, felkapta a Hepest, míg én négykézláb odakúsztam a táskákhoz, és az elsőt, ami a kezem ügyébe akadt, kétségbeesetten kezdtem feltúrni öngyújtóért vagy zseblámpáért imádkozva.

A következő pillanatban sok minden történt egyszerre – Sebastian egyetlen másodpercre abbahagyta az ütlegelést, mély levegőt vett, és hagyta, hogy Nick felemelve a kardot megpróbálja megölni Apepet, habár hiába, képtelen lett volna rá. Az mentett meg minket, hogy alig egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy a fickó bevetette volna az erejét, hogy újra a falhoz szegezzen bennünket, felkattintottam a kezembe akadó elemlámpát. A fény betöltötte a pincét, megvilágította az egész mocskos, undorító alagsort, s az ismét véráztatta Sebastiant, Nicket, aki még mindig hüledezve nézett a sötét sarokba menekülő Apepre – vagy inkább annak a helyére.

- Fogd már és fuss! – rántott fel ültemből hirtelen egy erős kéz, majd a karomba nyomva egy rakat holmit lökdösni kezdett a kijárat felé. – Akkora az eszed, mint a Fehér Ház, de azt nem tudod, mikor kell futni – lihegte Sebastian a hátam mögül, és míg előttem Nick sorra kapcsolgatta a lámpákat, addig mögöttem Sebastian sorra döntögette a virágokat, asztalokat és székeket, mindent, ami a keze ügyébe akadt.

Hasztalan.

Lélekszakadva rohantunk fel a lépcsőn, közben olyan görcsösen szorítottam a kezemben lévő szürke elemlámpát, mintha az életem függne tőle. Valójában ez így is volt. Éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Jeges fuvallat simított végig az arcomon, amitől minden szőrszálam az égnek állt. A lámpa fénye vészesen pislákolni kezdett és mikor felértünk az első emeletre, hirtelen végleg kialudt. Kétségbeesetten kezdtem ütögetni, de mind hiába.

Az első emeleten lévő társalgóban voltunk, ami nagyjából háromszor-négyszer akkora lehetett, mint a szoba, amiben engem elszállásoltak. Nick azonnal rohant, hogy felkapcsolja a helységben lévő összes villanyt. Szerencsére pár pillanattal később, a fejünk fölött lévő hosszú lámpasorok bevilágították a nappali minden egyes zugát, meggátolva ezzel a sötétség bejutását.

Kézfejemmel letöröltem a tarkómról és a homlokomról az izzadságot, majd a két fiúra pillantottam. Nick egy táskát és egy kardot szorongatott a kezében, közben nagyokat fújtatott. Sebastian idegesen tett egy kört a helységben, szinte hallottam, ahogy a fejét töri.

- Mégis ki a franc ez? – fordult hirtelen felém - Beavatnál minket Aletha drága?

Egy pillanatra lemerevedtem, aztán válaszoltam.

- Egy egyiptomi isten.

- Hogy mi a jó büdös…?! – nyilatkozott szolidan Sebastian és mintha rosszul hallotta volna tett két lépést felé, majd alig pár centiről ismét megkérdezte. – Hogy ki?

- A sötétség istene, Apep.

- Hogy tetvedne meg az a rohadék aki ezt ránk szabadította! – szitkozódott tovább Sebastian mérgében.

- Hogy hogy ránk szabadította? Szerinted valaki… felbérelte? – néztem rá döbbenten.

- Szerinted mégis mi dolga lenne a sötétség egyiptomi istenének három szerencsétlen görög félvérrel? – tette fel a logikus kérdést a fiú, mire elgondolkoztam. Igaza volt. Ez nem lehet véletlen.

Pár percig csendben álltunk és egymást bámultuk mind hárman, végül Nick törte meg a csendet.

- Hogy győzzük le?

- Nos, azt beszélik mesterien tudok seggeket rugdosni. Gondoltam most kamatoztathatnám ezt a tudásomat – vigyorodott el Sebastian és minden kétséget kizáróan én is elmosolyodtam volna, ha nem tudtam volna a helyes választ Nick kérdésére.

- Sehogy –mondtam most én. – Nem győzhetjük le. Ez lehetetlen.

- Akkor meghaltunk – tapsolt egyet Nick.

- Na na na, nem kell egyből beszarni – csóválta a fejét Sebastian.

Mióta eljöttem otthonról most először éreztem azt, hogy ez volt életem legnagyobb hibája és hogy soha sem kellett volna Groverral elmennem a táborba. Honvágyam volt. Rettenetesen ki akartam innen jutni és már nem tudtam melyik istennek könyörögni magamban, hogy juttasson ki ebből a rémálomból.

- Ha fel kel a nap, akkor nyert ügyünk van – nyeltem le végül a torkomban lévő hatalmas gombócot és a két fiú felé fordultam.

Megint éreztem a jeges fuvallatot a tarkómon.

- Akkor csak várnunk kell – mondta Nick és mintha egy kis örömöt véltem volna felfedezni a hangjában.

Egy apró reccsenés hallatszott, amire alapesetben fel sem figyeltünk volna, azonban a beálló csendben ez olyan volt, mintha egy falat döntöttek volna le mellettünk. Egy halk üvegtörésre emlékeztető nesz volt ez, amit még csak be sem tudtunk határozni, hogy honnan jött.

Vártunk, de nem történt semmi. Sebastian épp szólásra nyitotta a száját, mikor megismétlődött. De most kicsit hosszabban.

- Mi volt ez? – kérdezte Nick. Sebastian nem válaszolt csak megrázta a fejét jelezvén, hogy fogalma sincs, viszont az arckifejezéséből azt olvastam le, hogy semmi jó.

Következő alkalommal már teljesen kivehető volt az üvegcsörömpölés. Kellett egy pár másodperc, míg felfogtam, hogy a fejünk fölött lévő lámpák égői kezdtek el szétpattanni. Szépen sorban, egymás után.

- Nagyon felbosszantottatok ám – hallottam Apep mély hangját valahonnan, őt viszont nem láttam. – Nem hiába van szöges ellentét az egyiptomi és a görög hősök között. – Ez megütötte ugyan a fülem, de nem volt időm ezen vacakolni, ugyanis a lámpák fogyni kezdtek körülöttünk, míg végül ránk is üvegszilánkok hullottak.

- Ki kell jutnunk! – kiáltotta Sebastian és rohanni kezdett a lépcsők felé. Nickel már majdnem utolértük, amikor a lépcsők előtt megtorpant, ugyanis a felfelé vezető lépcsősor tetején ott állt Apep és jókedvűen ránk vigyorgott. Nem volt más választás le felé kellett tovább menekülnünk. Életemben nem futottam még ilyen gyorsan. Egyszer meg is csúsztam a lépcsők alján, de szerencsére Nick még időben elkapott.

Az egyetlen hely, ahonnan egy halovány kis fény kiszűrődött az az étkező volt, ahol korábban a vacsoránkat fogyasztottuk el a többi vendég társaságában. Berontottunk, de természetesen itt sem volt senki. Az asztalokon még a vacsora maradékai fent voltak, nem pakolták el őket. A helységben egyetlen lámpa égett csak. Még egy perc gondolkodási időnk sem volt, mert Apep máris ott állt az ajtóban, de persze gondosan ügyelt arra, hogy nehogy egy lábbal is kilépjen a félhomályból. Tekintete most inkább volt unott mint dühös és ettől csak még vérfagyasztóbb érzést keltett.

- Ugye tudjátok, hogy ez az egész macska-egér játék fölösleges – mondta nyújtott hangon. – Úgyis meghaltok.

Egyikünk sem szólalt meg. Tekintetem Sebastian és Apep között cikázott, akik egymást méregették, mint két gladiátor.

- Meg kell mondjam, nem is értem, hogy jelentenétek éppen ti veszélyt bárkire? – tette fel a költői kérdést a férfi.

- Ezt meg, hogy érti? – kérdeztem vissza minden bátorságomat összeszedve.

- Maradjunk annyiban kicsi lány, hogy valaki jobb szeretne titeket holtan, mint élve látni – támaszkodott neki hanyagul az ajtófélfának.

- Elég befolyásos valakiről lehet szó, ha a sötétség istenét kérte, a piszkos meló elvégzésére – ráncolta össze a homlokát Sebastian.

- Remélem, nem azt várod tőlem, hogy beavassalak titeket a megbízóm személyazonosságának minden apró-cseprő információjába – folytatta csevegő hangnemben az istenség, de Sebastian továbbra sem tágított.

- Miért akar megöletni minket? Miért pont minket? – kérdezte.

- Én magam is csak annyit tudok, hogy valami olyan dologra készültök ami belerondít a megbízóm tervébe…

- De – folytatta volna Sebastian de Apep csendre intette a kezével.

- Na gyerekek bár be kell valljam van bennetek valami szimpatikus számomra – csapta össze a tenyerét – essünk túl rajta.

Abban a pillanatban, hogy ezt kimondta, az étkezőben lévő egyetlen lámpa kialudt. Korom sötét volt és az orrunkig sem láttunk. Jelen pillanatban el sem tudtam volna képzelni a feketénél nyugtalanítóbb és kétségbeejtőbb színt. A félelem egy pillanat alatt átvette a testem és az elmém fölött az uralmat. Éreztem, ahogy hideg verejték csurog le a tarkómon, majd az egész gerincemen. Hányingerem lett és a lábaim remegni kezdett. A torkomat a sírás fojtogatta és körmeimmel bele kellett csípnem egy fájdalmasat a combomba, hogy el ne bőgjem magam. Nem itt és nem most. Mondogattam magamban. Soha életemben nem éreztem még ilyen óriási rettegést, ami ott a hatalmába kerített.

Ijedten kaptam a mellettem álló Sebastian keze után és gondolkodás nélkül megfogtam. Sőt, belekapaszkodtam. Ő pedig a másik kezével, egy számomra váratlan, de neki elég ösztönösnek tűnő mozdulattal megragadta a derekamat és amilyen közel csak tudott magához húzott. Fejem a mellkasának ütődött és hallani véltem a szívdobogását. Hihetetlenül gyors volt.

Most is igaznak bizonyult a mondás, miszerint minden rosszban van valami jó, ugyanis a sötétben legalább Sebastian nem láthatta, hogy majd felrobban a fejem a vörösségtől.

Apep nem támadott.

Gondolom élvezte, hogy mi ott állunk tehetetlenül, vakon és csak arra várunk, hogy lecsapjon.

Sebastian a fülemhez hajolt, éreztem ahogy a lehelete csiklandozza a bőrömet és ha ez egyáltalán lehetséges, a szívem még gyorsabban kezdett kalimpálni.

- Az asztalon – suttogta a fülembe. – Voltak gyertyák.

Nem válaszoltam, csak vártam, hogy fojtassa a mondandóját, de ő helyette elengedte a derekamat, majd egy apró hideg tárgyat csúsztatott a kezembe.

Egy öngyújtó.

- Elterelem a figyelmét. Te pedig megkeresed a gyertyákat – adta ki az utasításokat.

- De ez nem tú… – kezdtem volna ellenkezni.

- Tudom, hogy menni fog Hercegnő. Bízom benned.

Azzal elengedte a kezemet, rám pedig ismét rám tört a pánik.

Ez nem az a fajta sötét volt, amiben ha sokáig állsz, akkor hozzászokik a szemed és pár dolgot felfedezel a félhomályban. Nem. Ez az a fajta sötétség volt, amiben nem tudtad, hogy mikor van nyitva és mikor csukva a szemed.

Fogalmam sem volt hol lehet az asztal. Nagyjából sejtettem, de érdekes mód még abban sem voltam biztos, hogy melyik a bal és melyik a jobb kezem.

Sebastian viszont elindult. Méghozzá egy hangos kiáltás kíséretében. Így nem volt mit tenni, nekem is mennem kellett. Elindultam előre, először lassan kitartott kezekkel, aztán amikor hallottam egy puffanást nem messze tőlem, majd Sebastian nyöszörgését, egyre gyorsabban haladva.

- Sebastian?! – Nick kiáltása volt, valahonnan mögülem jött, majd Apep gurgulázó nevetését hallottam.

Hirtelen neki ütköztem valaminek. Egy szék. Nagy nehézségek árán arrébb toltam, majd végre elértem az asztalt. Előre nyúltam, hátha van olyan szerencsém, hogy egyből megfogok egy gyertyát. De természetesen nem volt. Nem volt sok időm gondolkozni, így kezemben az öngyújtót szorongatva felmásztam az asztalra és négykézláb felfedező útra indultam. Nem kellett sokat kúsznom, hogy sikerüljön beletenyerelnem egy nagy tál behatárolhatatlan trutyiba. Később kiderült, hogy ez a rizs volt. Megint rám tört a rókázhatnék, ahogy a sok számomra ismeretlen ételmaradék között bóklásztam. Poharakat borítottam le és villákba nyúltam bele, de gyertyát azt nem találtam.

Nick felordított fájdalmában. A hangja elég távolinak tűnt. Most én is úgy láttam, hogy a bátorság és az őrültség egy és ugyanaz a dolog, és ez tökéletesen igaz volt a társaimul szegődő két fiúra, akik gondolkodás nélkül rontanak a sötétség istenére úgy, hogy mindeközben semmit sem látnak. Én sose leszek ilyen vakmerő.

- Aletha! – hallottam valahonnan Sebastian sürgető kiáltását. – Húzz bele!

Kapkodva kezdtem leseperni mindent az asztalról, ami nem kellett. Tányérok, pohara és vázák hullottak a földre és hangos csörömpöléssel törtek szanaszét.

Végre a kezembe akadt egy fém gyertyatartó, amiből sikerült kitörnöm egy hosszúkás gyertyát. Sietve próbáltam kitapogatni, hogy hol van a kanóc, amit meggyújthatok, majd mikor már biztos voltam benne, hogy megvan, megpróbáltam pontosan odatenni az öngyújtót. Aztán meggyújtottam. Természetesen nem a kanócot, hanem az ujjamat. De az apró felvillanó lángra Apep felhördült és hallottam, hogy elindult felém. Újra és újra próbálkoztam és mikor valaki – minden kétséget kizárólag a sötétség istene – megragadta a bokámat, végre a gyertya is hajlandó volt meggyulladni.

És bár nem volt nagy fénye, végre láthattam a támadómat, aki a lábamnál fogva végighúzott az asztalon, majd egyik kezével rámarkolt a torkomra. Ijedten kapkodtam levegőért, de minden erőmmel inkább azon voltam, hogy megpróbáljam tőle minél messzebb tartani a kezemben lévő gyertyát.

A következő pillanatban megláttam Sebastiant is belépni a körülöttünk lévő félhomályba. Apep hátára ugrott és erős karját a férfi nyakára szorította, mire az elengedett engem.

De az ellenségünk hirtelen a semmiből húzott elő egy hatalmas, vaskos kardot, amit én biztos nem tudtam volna felemelni és lecsapott. Most Nicken volt a sor, hogy megjelenjen a semmiből és kardjával kivédje az isten felém mért ütését, akinek nagy nehezen sikerült leküzdenie magáról a makacsul belé kapaszkodó Sebatsiant.

A következő pillanatban pedig világosság gyúlt a folyosón.

Meg mertem volna esküdni, hogy az egyik ajtó becsukódott, ahogy az egyik félő szállodalakó visszabújt a rejtekhelyére. Ezek szerint mások is vannak még a hotelben.

- Fuss, fuss, fuss, fuss! – ordította Nick, és ezúttal ő terelt maga előtt, ahogy felrohantunk a tetőre.

Az ég alja már világosodott, de messze volt még a napfelkelte, a menekülésünk kulcsa. Aggódó pillantást vetettem a horizontra, majd a fiúkra. Nick kétségbeesetten kotort elő minden fényforrást, míg Sebastian a nektárt és egy ragtapaszt kapott elő és ugyanúgy lekezelte a kezem, mint a pincében, csak gyorsított eljárásban. Nem hagyta, hogy a nektár felszívódjon, nem tisztította ki a sebet, egyszerűen ráragasztott egy kötést, majd mindketten mentünk a dolgunkra. Én előkotortam minden fegyvert a táskáinkból, minden téglát és vascsövet a tetőről, míg Sebastian biztosította az ajtót, és újra a létrát kezdte zargatni, de az csak nem engedett.

- Minek kellett gyertya, amikor ott volt az öngyújtó? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy az egész akciómnak semmi értelme nem volt.

- Ne most akarj okoskodni Angyalom – szűrte a fogai között idegesen Sebastian.

- Annak nem volt akkora fénye – válaszolt inkább Nick helyette, mire én csak bólintottam.

- Egyáltalán honnan van öngyújtód?

- Nick táskájában találtam – vont vállat Sebastian, majd mind ketten a Hermész-kölyökre meredtünk.

- Nos, eredetileg Mr.D tulajdonát képezte… - motyogta Nick maga elé. – De tudtam, hogy még jól fog jönni!

- Elloptad? – kérdeztem döbbenten. Persze már megszoktam a fiú egyfajta kleptomániáját, amit a származásának köszönhetett és szerintem nagy eséllyel kezeltetni kellene, de az még mindig meglepett, hogy ő ezt ennyire természetesnek veszi.

- Igen – bólintott szinte már büszkén.

- De ugye tudod, hogy ez nagyon nem szép dolog.

- Nem? – kérdezte hatalmas szemekkel rám meredve.

- Nem – csóváltam a fejemet. – Igaz Sebastian?

- Ja – vont vállat a mellettem álló fiú, aki inkább az ajtó figyelésével volt elfoglalva, mint kettőnkkel.

- De… de nekem nagyobb szükségem volt rá, mint neki.

- Nick a lopás rossz dolog és – kezdtem volna a fiú fejmosását, de mellettem Sebastian idegesen felmordult.

- Aletha, majd később játszunk papás-mamásat rendben? – temette az arcát a kezébe. – Most inkább me…

Nem tudta befejezni a mondandóját, mert a következő pillanatban meghallottuk az ajtó zörgését és mindannyian a tetőn lévő raktár mögé rohantunk, és igyekeztünk minél halkabban lihegni.

- Oh, az istenekre, legyünk már túl ezen az egészen – sóhajtotta Sebastian feszülten, és amikor kiugrott a fedezékből, hogy jó Árész-kölyökhöz híven egymaga vegye fel a harcot, és ezzel maga után rántotta Nicket – ezzel együtt engem is, aki megpróbáltam őket visszahúzni -, megjelent a tetőn Apep, felajzottan, dühösen és végtelenül bosszúálló kedvűen. De legnagyobb meglepetésemre egy új résztvevő is a tetőn landolt; jobban mondva nem is egy.

A mérhetetlen fényesség, ami a tetőre érkezett egy kisbuszban öltött testet. Egy magas, fiatal srác ugrott ki belőle, magabiztos léptekkel közlekedett. Tipikusan az a figura volt, akit az ember vagy nagyon utál, vagy nagyon bír; átmenet nincs. Világosbarna haja volt, markáns arcvonalai, vékony, de szikár testalkata, és kék szemei. Tipikus szépfiúnak tűnt.

- Jaj, jó öreg Apóphisz, ugyan már, cimbora – tárta szét a karját, arrogánsan sétálva az árnyak felé, ahol a férfi fészkelt. – Mi a jó édes fenét keresel te itt? Azt hittem visszacuccoltál Egyiptomba. Miért nem maradtál ott, öregbarátom? – kérdezte szánakozva, majd egy intéssel rá irányította az éppen felkelő Nap fényeit.

Apep füstölni, ordítani és szenvedni kezdett, térdre rogyott és magatehetetlenül szenvedve vált eggyé a levegővel. A Nap visszahanyatlott oda, ahol az isten parancsa előtt tartott. Mintha mi se történt volna.

- Már csak ez hiányzott – nyögött fel mellettem Sebastian, akinek az utóbbi néhány óra után joggal nem volt kedve ehhez az egészhez. Egy pillanatig én is visszavágytam a Táborba, ahová az istenek csak ritkán mennek, csak amikor szükséges; mert egyelőre elegem volt mindegyikből.

- Apollón – ismertem rá a Nap menthetetlenül vigyorgó istenére.